2025.08.27. (szerda)

Cseberből vederbe

Cseberből vederbe

Dátum:

Szolnokon idén emlékezhetnénk meg arról, hogy háromnegyed évszázaddal korábban befejeződtek a harcok a városban. Ami lényegében megtizedelte Szolnok lakosságát. Ezek talán történelmi tények. Miként az is, hogy április 4-e hosszú évtizedeken át piros betűs ünnep volt Szolnokon (is).

Éppen harminc évvel ezelőtt ünnepelte az ország utoljára „hazánk felszabadulásának” évfordulóját. Ha jól számolom, az volt a negyvenharmadik „ünnepnap”, amikor hullottak a vállalati és társadalmi kitüntetések, úttörőket avattak, koszorúztak, fellobogózták az utcákat, Szolnokon az SZTK előtti szovjet katonai emlékműnél díszőrséget adtak, iskolai megemlékezéseket, a cégeknél ünnepségeket rendeztek. Azt hiszem, a negyvenpluszos korosztály minden tagja ezen a napon önkéntelenül is belekezd, hogy „Április négyről szóljon az ének…2, és a hasonló „slágerekbe”. Tetszik vagy sem, az ország felének erről a dátumról meghatározó emlékei vannak.

Engem például biztos, hogy ennek a napnak a tiszteletére avattak úttörővé. Aztán nyolc évvel később ez volt az a nap, amikor egy lány miatt nem mentem el a városi KISZ bizottság ünnepségére, pedig dicsérőoklevelet akartak nekem adni (amit onnan tudok, hogy a KISZ megszűnte után azért még elküldték). De emlékeimben elég élesen él az 1985-ös budapesti katonai parádé is. Mert rettegve azt számolgattam, hogy a következőt pont akkor fogják tartani – pénzügyi megfontolásokból akkor már csak ötévente volt díszszemle a Felvonulási téren -, amikor jó eséllyel sorkatona leszek, így majd én is ott szenvedhetek. Szerintem senki nem volt akkor az országban, aki egy lyukas garast tett volna a katonai parádé elmaradására, meg arra, hogy helyette az első szabad országgyűlési választás lázában fogunk élni.

Mindezzel csak arra szeretnék utalni, hogy hallgathatunk erről a napról, de ez azt jelenti, még mindig képtelenek vagyunk szembenézni azzal a korszakkal, amelynek a legfontosabb ünnepe volt. Mert tetszik vagy sem, a második világháború utáni Magyarország, a kommunizmust építő szocialista népköztársaságnak április 4-ét tekintették a születésnapjának. Lényegében annak a pillanatnak, amikor valós társadalmi igény vagy forradalom nélkül olyan rendszerváltás zajlott le, ami alapjaiban rendezte át az országot. Ma már tudjuk, bő négy évtizedre. Aminek nagyon sokan a részesei, és tetszik vagy sem, működtetői, együttműködői, szereplői voltunk. Kérdés, hogy megtagadhatjuk-e életünk egy részét? Vagy élhetünk-e ugyanolyan tudatlanságban arról a korszakról, mint amilyenben akkor is éltünk, és amihez az kellett, hogy boldogan énekeljük a már említett slágereket.

És már hallom, hogy de akkor mennyi minden épült, mennyivel jobban éltünk, meg biztonság, kiszámíthatóság… „Minden korban van valami, ami akkor és ott jó” – hogy idézzek egy kortárs, de más jellegű slágert. Ami nem mentesíthet bennünket az alól, hogy megpróbáljunk tisztán látni, és tanulni a történelemből. Mert bizonyos lapjai szinte bármikor hétköznapjainkra hullhatnak.

Hetvenöt évvel ezelőtt Szolnokon már majdnem fél éve elhallgattak a fegyverek. Maximum a túlkapásoktól sem mentes, győztes Vörös Hadsereg Szolnokon tartózkodó egységei ropogtatták a „gitárjaikat”.

A negyvenezresből négyezressé lett városban már zajlott a romok eltakarítása, működött valamiféle önkormányzat, aminek a legnagyobb problémája mégiscsak az volt, hogy kenyeret adjon az itt maradtaknak és a visszaszivárgóknak. De persze már arra is volt idő, hogy az első világháborús emlékmű elpaterolásán gondoskodjanak. És nem kellene elfelejteni azt sem, hogy már megindultak az összefogdosott civilek a szovjet munkatáborok felé, és a szolnoki nők sem úszhatták meg a győztesek erőszakoskodásait, miként az is valószínű, hogy a városi karórák tulajdonviszonyában is nagymértékű változás következett be. Ezek is hozzátartoztak azokhoz az alapokhoz, amikre – nem tudok mást mondani – „zseniális” politikai marketingguruk képesek voltak ráépíteni a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot”, meg az „Éljen április 4!” minden mítoszát.

Az iskolai zaklatásra, a családon belüli erőszakra, az alkoholizmusra, a látens fajgyűlöletre nem az a megoldás, hogy nem beszélünk róla, vagy relativizáljuk, hogy vannak, voltak olyan napok, amikor nincs is, és azok a napok tulajdonképpen még szépek is tudnak lenni. Szerintem ilyen hozzáállással kellene végre az utolsó április negyedikéről és az előtte lévő negyvenháromról, meg a közte történtekről beszélnünk. Szolnokon is.

(A címlap, az első és a negyedik kép Nagy Zsolt fotója, a harmadik a Fortepan.hu-ról származó felvétel.)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Ügyfél vagy alattvaló?

Van úgy, hogy az ember nyakába szakad a városban működő közműszolgáltatók ügyfélszolgálatainak a felkeresése. Ilyenkor töményen szembesül a "szolgáltató" kifejezés értelmezési lehetőségeivel. Néhol ügyfélnek, máshol alattvalónak érzi magát. Pedig szolgáltatást vesz igénybe.

Versenyhátrány

Tegnap egy Szolnokon gyártott új, intercity kocsiban valaki rágyújtott a vécében, ami beindította a vagon riasztóját. És azt negyven kilométeren át nem lehetett kikapcsolni, sőt a végére az ajtók is felmondták a szolgálatot. Mindennaposak az egyre bosszantóbb vasúti kalandjaim.

A Mária utcai hepehupák kapcsán

A város infrastruktúrája mindenkié. Ugyanis azért van, hogy komfortosabbá tegye a lakók életét. Amibe belefér az is, hogy magánérdekből használjuk, sőt hasznot termeljünk vele. Már csak azon kellene elgondolkodni, hogy a haszonszerzéssel okozott kárt ki térítse meg vagy állítsa helyre.

Kurvák a város szélén

Alapvetően nem az ősi mesterséggel van bajom. Akinek erre van igénye, hát használja. Tetováló szalonba se jár mindenki, mégsem csukatjuk be őket. Azt viszont nehezen viselem, ha Pest felől érkezve, Szolnok határában magyarázkodnom kell a félpucér lányok miatt.