2025.08.27. (szerda)

Lakásfogságban (1.)

Lakásfogságban (1.)

Dátum:

Önkéntes lakásfogságra ítélve olykor Zoránt dúdolok: "Hogy értsd, egy pohár víz mit ér/Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell". Máskor meg az Őrnagy úr jut eszembe, aki azért vágatta le és varratta fel a gombokat a bakáival, hogy ne unatkozzanak, ne gondolkodjanak. Magamnak írogatok.

Eszem ágában sincs általánosítható megállapításokat tenni, vagy a sorok között felfedezhető üzenetekkel bölcselkedni. Csak arról akarok mesélni, miként élem meg az önkéntes lakásfogságot. Tulajdonképpen magamnak akarom rögzíteni, hogy ha egyszer majd visszatér az élet a régi kerékvágásába – Fog még? Reménykedem! -, akkor majd néha felidézzem, és ha olykor rossz is lesz, emlékezzek: lehetnek az életnek „sorstalan” időszakai.

Zoránt dúdolok: „Hogy lásd, egy napod mennyit ér/Néha látnod kell/Az élet hogyan fogy el”.

Önkéntes lakásfogságra ítéltem magam, mert hiszem, hogy a kevesebb találkozás lassíthatja a vírus terjedését, ez pedig csökkentheti az ország összeomlásának az esélyét. És miközben azt gondolom magamról, hogy helyesen eljáró, öntudatos polgár vagyok, belém hasít a feleslegesség érzése. Mert bár reggel héttől ülök az íróasztalomnál, bűvölöm a gépem, szaporítom az adatforgalmakat, mégiscsak nélkülem működik az ország. A kukások, az eladók, a boltokat feltöltők, a még mindig gyártó gépsorok mellett állók, a földeken tavaszi munkát végzők, na és persze az egészségügyisek, ők igen, ők kellenek, nélkülük megállna az ország. Jobb pillanataimban azzal vigasztalódhatok, hogy ők a nélkülözhetetlen alap, én meg legfeljebb a stabil alapokra építhető léha szórakoztatás lehetek. Talán majd lesz alkalmam kiegyenlíteni a most felhalmozódó tartozást.

Dusán a szerelemről írt, de Zorán hangjából mást is kihallok: „A lángot akkor őrzöd még/Ha félsz, hogy ellobban, elég/S elveszted fényét, melegét”.

Zsarolom magam, hogy pozitív maradjak. Mert mondjuk az iskolák kényszerű bezárásában, az internetes távoktatásra való áttérésben azt akarom felfedezni, hogy évtizedeket ugorhatunk a digitalizációban. Hetek alatt kiderülhet, hogy teljesen újra lehet gondolni a közoktatást, átstrukturálhatóak a különböző képességek miatti egyiknek időrabló, másiknak kevés egyen-tanórák. Pillanatokon belül rádöbbenhetünk, hogy a kizárólagos tankönyvek, a direktíváknak álcázott tantervek működésképtelenek, mert az oktatásban a tanár, az ő tudása, szemlélete, és a vele szemben ülők képességei és lehetőségei a döntőek, ezeket kell közös nevezőre hozni. Hinni akarom, hogy a baj rádöbbent bennünket a digitális elmaradottság felszámolásának elodázhatatlanságára, és ennek nyomán arra, hogy a másfél évszázadon át működőképesnek tartott oktatási rendszerhez akár drasztikusan is hozzányúlhatunk.

Presser Gábor zenéjére énekelek a fejemben: „Jó, mikor hisszük még/Lehet olyan a világ/Amilyet szeretnénk”.

Persze vannak pillanatok, amikor megdöbbenek. Mert beengedem a világhálón fénysebességgel terjedő sötétséget, a mindent is jobban tudók megmondásait, a tuti informátorokat, az örök kritizátorokat, a szimplán butákat. Kiszűrhetetlenek. Akiket a bizalmatlanság, a megosztottság, a felszínesség dicsérete, a könnyű eredmények hazugsága nevelt. Veszélyesebbek, mint járvány idején a testi kontaktus. Sok mindent nem értek. A fejemet fogom. Kétnaponta egyszer boltba is menni kell, és a kedvenc áruházamban, közel az ötvenhez, én vagyok a legfiatalabb vásárló.

Zorán énekel: „Hidd el, a hajnal attól szép/Hogy minden éjben ott lapul/Az örök sötétség”.

Egy szűk hét alatt alapvetően változott meg az életem. Az életünk. És ez a pár nap elég volt, hogy szerintem kiemelkedjen a szavak tengeréből a legfontosabb, folyamatosan mantrázandó szó: felelősség. A szó, ami csak az egyes szám után tehető többes számba.

A Sztevanovity testvérek és Pici bácsi énekel: „Egy érzés mindent eltakar/S elhittük mindörökké tart/S a törvény nálunk dől le majd”.

Ha nem lenne egy csomó, hetek-hónapok óta elmaradt, halogatott, elfelejtett dolgom, valami látható helyre, hatalmas betűkkel felfesteném Örkény Őrnagyának tanácsait, aki Tóth úrnak azzal világította meg a tétlenkedés veszélyeit, hogy a fronton inkább levágatta majd ismét felvarratta a bakáival a gombjaikat, nehogy a semmittevés közben buta gondolataik támadjanak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Adózni muszáj, de!

Szolnoki otthonunk után jövőre nagyjából annyi építményadót fogunk fizetni évente, mint amennyit havonta mobiltelefon- és tévéelőfizetésre költünk. A plusz teher nem esik jól, de városlakóként elfogadom, hogy a közös kiadásokhoz hozzá kell járulni. Városi polgárként azonban követelnék is.

Velünk élő idegenek

"Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsdad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." Az elmúlt napokban ismét népszerűvé vált intelmet Szolnokon is sürgős lenne értelmezni, megérteni és alkalmazni.

Vissza a múltunkba

Ha Marty McFly ma véletlenül Szolnokra érkezik, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Doki időgépét valaki megbuherálta, mert nemcsak időben, de térben is ugrott. Persze, ha ez előfordul, cseppet sem fogok csodálkozni, ha Marty nem egy DeLoreannel, hanem egy Skoda Rapiddal érkezik.

Köszönöm a kattintásokat

Az idei 241. poszttal téli szünetre megy a blogSzolnok, hogy január 5-én, 2019 első Album rovatbeli bejegyzésével elindulhasson a 10. évfolyam. Most döbbenek rá, hogy közel egymillió betűt hegesztettem idén egymásmellé, erre a felületre. Megtisztelő, hogy erre napi több százan voltak kíváncsiak.