Amőbázni, azaz egy kockás lapon ikszekkel és körökkel vízszintes, függőleges vagy átlós sorokat kirajzolni a játszótársunkat akadályozva és megelőzve, szerintem mindenki tud. Sőt abban is biztos vagyok, hogy az általában öt azonos jel egymásmellé állításáig zajló csaták nagyon sok matekfüzetből kitépett lapot égettek és égetnek még ma is el. A torpedóval és az ország-várossal szemben ugyanis az amőba legnagyobb előnye, hogy szó nélkül, csendben, akár órán is művelhető. És kellő számú unalmas tanórán elég nagy rutin szerezhető. Ami aztán, amikor már nincs idő és társ, lassan megkopik, sőt sok nagy harcos örökre el is engedi ezt a csak látszólag egyszerű játékot.
Nálam is évtizedek múltak el amőbázás nélkül.
Miközben viszonylag sokat társasjátékoztam. És megtapasztaltam például, hogy egy társasjáték olyan, mint egy film. Egyrészt kell hozzá egy jó ajánló vagy egy jó reklám, netán érdekes csomagolás meg ajánlószöveg a doboz hátulján, hiszen valahogy kedvet kell hozzá kapnom. Ugyanakkor abban is hasonlít a filmhez, hogy miközben nagyon jó lehet az ajánlója, sőt a reklám és a csomagolás is felkelti az érdeklődést, könnyen mellé is foghat vele az ember. Mert annyira mégsem érdekes, vagy érthetetlen és bonyolult, nincs benne az a „húzás”, amitől újra és újra kedvem lenne elővenni.
És csak tárolom, mint a mások által jónak mondott, de nekem nem tetsző filmeket.
A jó társasjáték abban is hasonlít a jó filmhez, hogy a történetét – miért kezdek bele és mi a célom – egyszerűen és viszonylag gyorsan el tudják mondani a kitalálók. Azaz nem kell diplomát szereznem az adott játékból ahhoz, hogy játszani tudjak vele, sőt azt sem érzem az első félórányi próbálkozás után, hogy szenvedek, meg mínusz iq-s hülye vagyok, mert nem értem, mit és miért kellene csinálnom. A legjobb játék is elbukhat az érthetetlen szabályon. Jó két és fél évtizeddel ezelőtt a Sequence nevű társasjáték nálam erre a sorsra jutott. Mert a dobozban lévő, magyar fordítás alapján nem állt össze, hogy a két pakli francia kártyával, a három különböző színű korongcsomaggal és a kártyalapokat ábrázoló táblával mi a fenét kellene csinálni. Pedig csak annyit kellett volna írni, hogy amőbázni fogunk, de a jeleidet – a színes korongjaidat – csak arra a kártyarajzra helyezheted, amilyen kártyát le tudsz rakni.
Bakker!
Az elmúlt évek egyik legtöbbet játszott társasjátéka lett nálam ez a negyedszázaddal ezelőtti kiadású Sequence (sor, sorrend, sorozat, számsor, folytatás).
Mert komoly kihívás úgy amőbára törekedni, hogy nemcsak az ellenfeled „szemétkedéseivel” kell elbánnod, de a szerencsének is a kezedre kell játszania, azaz megfelelő lapokat kell húznod a pakliból. És néhány játék után hiába rögzül a fejedben a tábla – amin egyébként nagyon logikusan, csigavonalban követik egymást a kártyalapok rajzai -, nincs két egyforma játék a húzás és az ellenfél vagy ellenfelek manipulációi miatt. Nem vagyok rá büszke, de egy időben „vérre menő” csatákat tudtunk vele játszani. De akkor is iszonyatosan izgalmas és élvezetes volt, amikor az iskolai amőbázásokhoz hasonló szabályokkal fejeltük meg a játékot: azaz csak csendben, a másikat nem mószerolva rakjuk a korongjainkat.
A Sequence-t egyébként nemcsak ketten, de hárman, sőt hatan is lehet játszani. Amíg ketten vagy hárman vagyunk, addig mindenki magányos harcos, ha többen, akkor párban rakjuk a korongokat mindaddig, amíg valakinek nem jön ki kettő vagy valakiknek egy amőba sor. Ez pedig bekövetkezhet nagyon gyorsan, vagy olyan lassan is, amikor a végére üres hely nem marad a táblán. Engem nagyon jól kikapcsol és szórakoztat, főleg, ha egy-egy parti után azt is meg lehet beszélni, hol kellett volna máshogy dönteni, más lapot lerakni, vagy más helyen akadályozni. Az aztán meg a legkirályabb, amikor nem csak egy partit nyomunk, hanem mondjuk ötös a meccs, ami így már nemcsak a szerencséről, de a koncentrációról és a „tudásról” is tanúskodhat.
Úgy látom, itt-ott felbukkan boltokban ez az általam nagyon nagy becsben tartott társasjáték. Amit csak ajánlani tudok, ha szeretnek amőbázni, de mondjuk, úgy érzik, az amőbaiskolában magasabb osztályba lépnének. Gyakorlott partnerrel háromnegyed óra alatt egy ötös meccse simán lejátszható, és csak a végén fog feltűnni, hogy közben megszűnt a külvilág. És működött a szórakoztató kikapcsolódás.
