Sajnos sehol se találom a nyomát az emlékeim szerint a Triál – szocialista játékforgalmazó vállalat – által valamikor a nyolcvanas évek elején a boltokba juttatott „Jó szelet (kapitány?)” című társasjátéknak. Pedig annak idején nagyon sok kerülhetett belőle a polcokra, merthogy ugyanarra a karácsonyra két rokontól is sikerült kapnunk ugyanolyan készletet. Amit én igazán nem bántam, mert a játék tábláján egy világtérkép volt, meg kikötővárosok, amelyek között a szelek meg az áramlatok segítségével – de persze dobókockával – kellett hajózni. Azt hiszem, akkoriban ment az Onedin család vagy a Maláji tigris a tévében, úgyhogy minden alföldi kissrác előbb utóbb tengeri medve szeretett volna lenni. Így mindig akadt játszótárs, bennem meg egyre inkább rögzültek a városok nevei, a tengerek meg az óceánok és persze a földrészek körvonalai. Lehet, hogy ezért választottam a földrajz szakot.

Azóta is imádom a térképeket. Meg a társasjátékokat. Így nem csoda, hogy a világtérképpel operáló társasok kifejezetten közel tudnak kerülni a szívemhez. Nem véletlen, hogy a Ticket to Ride (másik verzióban Zug um zug) társasjáték siker lett nálam. Merthogy e játék alap sztorija, hogy különböző földrészek városai között kell vasútvonalakat kiépíteni. Így volt alkalmam feleleveníteni az amerikai kontinens nagyvárosait (Zug um Zug) épp úgy, mint az európaiakat a Ticket to Ride-nak köszönhetően. És, ahogy a világhálót elnézem: rengeteg verzió (azaz térkép) közül válogathatok még. Sőt, az igazi megszállottak már a magyar vasúthálózatot tükröző barkácsverziót is elkészítették, így előbb-utóbb talán Révfülöp és Kengyel között is kiépíthetem a saját vonalamat, mondjuk, Rákos-rendező érintésével.

„Vonatozunk?” Így szól a kérdés, ha ezzel a társasjátékkal akarunk játszani. Hárman is szórakoztató, de négyen vagy öten a legélvezetesebb. Mert, akkor a többiek céljai alaposan keresztbe tehetnek a terveinknek. És olyankor másfelé kell vezetni a vonalunkat. Már, ha sikerül a megfelelő színű vasúti kocsi kártyákat felhúznunk, időben ránk kerül a sor, és ér annyit a feladat, amit az induláskor vagy menetközben kaptunk. A legjobb, hogy ennél a játéknál sem tudható, vajon az nyer-e, aki az utolsó pillanatban még vezet a térképen körbefutó ponttáblázaton. Hiszen a végső elszámolásnál a teljesített feladatok, a fel nem használt vasúti kocsik, az összefüggő vonalak, a kútba esett irányok alaposan átrendezhetik az állást. Negyven-negyvenöt perc alatt kiderült, ki a legjobb vasútépítő.

És közben óhatatlanul rögzülnek városok, városok elhelyezkedése egymáshoz képest vagy éppen irányok. Mert tudom, hogy sokan hisznek a telefonok térképeiben, a googlemaps mindenhatóságában, azért én azt gondolom, legalább a nagyobb városok, azok elhelyezkedése alap, ami nélkül a keresés is nehezebb. Márpedig annál könnyebb memorizálás, mint amikor a többiek előtt titkolva kell megkeresnem a feladatom három városát, nem nagyon van. A jó játék tanít. Akár földrajzi alapismeretekre is. Úgyhogy, aki teheti, szálljon fel erre a vonatra. Korhatár nélkül remek szórakozás.