2025.08.27. (szerda)

Saját bőrömön

Saját bőrömön

Dátum:

Nem úsztam meg. Két évvel a koronavírus megjelenése után, három védőoltással a vállamban covidos lettem. Amivel még véletlenül sem szeretném azt üzenni, hogy értelmetlen lett volna az oltás. Nekem ugyanis csak négy napig tartott. Sok minden elvonta a figyelmemet a covidról, pedig nem tűnt el.

Kinyomozhatatlan, hogy hol fertőződtem meg. Tulajdonképpen akárhol, hiszen hetek óta úgy élek – élünk -, mintha túl lennénk ezen az egész járványon. Már azt sem tudom, hogy világjárvány-e még. Az utóbbi időben sajnos számtalan egyéb dolog elvonta a figyelmemet is a covidról, pedig pár hónapja, meg pláne egy éve még minden reggel azzal indult, hogy előző nap hányan betegedtek meg, kerültek kórházba, vannak lélegeztető-gépen, nem térnek már haza soha többé. Végtelenül naiv, aki komolyan gondolja, hogy ha nincs szó a hírekben a covidról, vagy kevesebb szó esik az áldozatairól, akkor tulajdonképpen eltűnt, legyőztük, mérséklődött. Nem, csak lett más bajunk. Persze beismerem, én is könnyelmű lettem, pedig nyilvánosan is fogadkoztam, hogy ha nem kötelező a maszk, tömegközlekedésen, rendezvényeken viselni fogom. Nem mindig sikerült tartani a saját szavam.

Először persze azt hittem, hogy csak meghűltem, az első tavaszi bringázás következménye a torokfájás, az orrfolyás, a levertség. Meg az az eszméletlen hidegrázás, ami a betegség elismerése előtti este, autóba ülés előtt elkapott, és ha nem tolom maximumra a fűtést a kocsiban, nem tudom, miként keveredek haza. Legyőzettem. Először a párom által, aki nem hitt az én diagnózisomnak, ragaszkodott a teszthez. Nem volt jó érzés látni a két csíkot, ami nemcsak azt jelentette, hogy működik a kis szerkezet, de azt is, hogy nem úsztam meg. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy ha mindez egy évvel korábban, még az első oltás előtt történik velem, akkor biztos elvisz az első sokk okozta szívinfarktus, a pánik, a hipohondéria meg az önsajnálat. Most viszont reménykedhettem, hogy a három oltásomnak köszönhetően megúszhatom.

Megúsztam. Vitaminok, kamillázás, iszonyatos mennyiségű folyadék, és némi lazítás. Első nap még gyenge voltam, második nap délutánra úgy éreztem magam, mintha napok óta betont cipeltem volna, aztán harmadnapra megjött az orrfolyás, a dörmögés, negyed napra pedig már untam. Az ötödik nap elteltével pedig bosszantott, hogy ha halványan is, de még ott a második csík, pedig milyen jó lenne már emberek közé menni. Azt hiszem, ez hiányzott a legjobban. Bár többnyire magányosan dolgozok itthonról, azért az nem ugyanaz, hisz bármikor elmehetek, összefuthatok, beülhetek. Most meg az ötödik napi sétát is úgy tettem meg, hogy kihalt helyeken, a véletlenül felbukkanó embereket is kerültem.

Elmúlt. Lassan a régi hangomat is visszakaptam. És azóta tudom, hogy a nagy fehér, erős, büszke férfiak is veszélyben vannak. Meg a feleségeik, a gyerekeik, az idős szüleik is. És az oltástól még simán elkaphatom, de nagy valószínűséggel egy kellemetlenebb influenza tüneteivel megúszhatom. De a vírus itt van köztünk. És járhattam volna rosszabbul is, hisz van olyan ismerősöm, aki elvesztette a szaglását, más hetekig nem tudott negatív tesztet produkálni, és ott vannak a poszt covid tünetek, amelyektől meg csak rettegek.

Szóval magamnak mondom, de hátha néhány olvasóm is megérti: vigyázni kellene. Mert még fertőz, az oltatlanokat gyilkolja, a napi esetszám és halálozás is jóval magasabb, mint az első lezárás idején, amikor még csak rettegtünk. Tudom, hogy együtt kell vele élni. De itt most az élni szón van a hangsúly. És hiszek benne, hogy ehhez a hangsúlyhoz az oltások kellettek. Éppen egy évvel ezelőtt először. Itt legalább jól döntöttem.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Emberi ürülék a belvárosban

Nemhogy irodalmi, de vállalható módját is nehéz találni annak leírására, ami szombaton reggel a belvárosban várt. Az üres üvegeken, a szétdobált ételcsomagolásokon, a halmokban álló csikkeken már túltettem magam. Az emberi ürülék azonban tényleg kiverte nálam a biztosítékot.

Kinek a győzelme?

A 33 évet élt "szép Tisza-hidunk" a mederben feküdt, a 35 éves vasútállomásunkból torzó lett, Szolnok lakossága megtizedelődött, a házainak jelentős része elpusztult, az egyik megszálló hadsereg helyett másik érkezett. Valahogy így köszöntött Szolnokra a második világháború vége, a győzelem napja.

Jogomban áll vs. önterápia

Mit érdemel az a bűnös - ha egyáltalán nevezhető így -, aki vasárnap délután kettőkor érzi szükségét, hogy a belvárosban flexeljen? Hogyan nevezhetjük a bolttulajdonost, akinek a riasztója hajnaltól reggelig próbálja felhívni magára a figyelmet? Nehéz az együttélés. Fel- és megoldhatatlan.

Vegyi háború

Néhány év múlva talán megtudjuk, hogy ezekben a hetekben pontosan mi és miért történik a néhai Tiszamenti Vegyiművekben, és akkor majd minősíteni is tudjuk, kinek milyen szerepe volt ebben a játékban. Ma még csak elképedve és szorongva figyelhetjük az eseményeket.