Mellbevágó a zseniális Gaudi által megálmodott Parc Güell felé sétálva egy olyan portálráccsal szembesülni, amin – feltételezem – a helyiek azon vitatkoznak, hogy a turizmus megöli vagy sem a várost. Szolnokiként biztos vagyok benne, hogy ez egy olyan vita, amit nagyon szívesen lefolytatnánk, ha csak egy picit is érintene bennünket. Nem vitatom, hogy a turisták áradata átszabja a városokot, megváltoztatja a helyieket, autentikus helyet kirakattá változtat sok mindent. Ugyanakkor a helyiek nagyon jól élnek a „gyilkosokból”, én pedig nagyon sajnálnám, ha olykor nem lehetnék ilyen „gyilkos”. Mert az utazás, a turistáskodás egy fontos tapasztalás, amikor nemcsak a szépet érdemes észrevenni, hanem azt is, ami nem feltétlenül a kirándulóknak szól, mégis jó lenne valahogy hazahozni.
Csak utólag jöttünk rá, hogy a tánc világnapján jártunk a barcelonai Citadella parkba, ahol a művízesés építményének tetején tangózó emberekbe botlottunk. Egyáltalán nem biztos, hogy a világnap miatt voltak ott – lehet, hogy rendszeresen használják ilyesmire a köztereket -, de szólt a vérpezsdítő zene, és eltérő színvonalon, de táncoltak a párok. Idősebbek, fiatalabbak, nők-nőkkel, sőt még egy kispapa is a kenguruban a hasán szundikáló babával. Szombaton délután, amikor Szolnok vagy kihalt, vagy maximum családok sétálnak együtt a városban. Pedig annyira jó volt nézni azokat a felszabadult, boldog embereket, akik szerintem csak úgy, sehol be nem jelentve táncra perdültek, és helyiként mégiscsak turistákat szórakoztattak.
A parktól nem messze található a néhai kereskedők tere, végében az 1888-ban épült diadalívvel, amit a hosszú, vékony placc tenger felőli végéről lehet a legjobban látni. Már, ha az ember nem néz a lába elé, mert akkor belebotlik és – én legalábbis – megbabonázódik a földre festett régi várostérképtől. Barcelona (is) már réges rég túlnőtt középkori határain, és talán nehéz is elképzelni, egykor mi, hol lehetett. Az a térre festett térkép azonban egy kicsit visszarepít a múltba, és segít beleélni magunkat a turizmus előtti világba. És bocsánat, ott állok a térkép közepén, és egy idő után azon gondolkodom, hol lehetne Szolnokon hasonlót csinálni. Mert milyen klassz lenne, ha valahol meg lehetne mutatni, a várost akár a törökkorban, akár a megyeszékhellyé válás vagy éppen a 900 éves építkezések megindulása előtt. Szerintem helyi turistamágnes lenne.
Azért mást is szívesen hazahoznék Barcelonából, és nemcsak Szolnokra. Például a várost átszövő alagutakat, amelyek a föld alá rejtik az óriási forgalmat. Nem mondom, hogy Szolnokon ilyenek kellenének – bár a Széchenyi lakótelep és a belváros között legalább egy elkélne -, de hogy Pesten jól jönnének, az biztos. A kilencvenes évek elején Párizsban láttam először ilyeneket, és azt gondoltam – tévedtem -, hogy a Nyugathoz való felzárkózásunk egyik jele lesz, ha Budapesten is megépülnek a praktikus alagutak. Hagyjuk, nem hiszem, hogy ilyeneket én még fogok látni itthon! Miként távoli álomnak tűnik az a barcelonai gyakorlat is, hogy lakóház csak úgy épül, ha alatta minden lakónak jut parkolóhely. De erre át kell állítani az agyakat, és nem a beruházói haszonkulcsnak, hanem a köz érdekének kellene minden projekt megvalósításakor az elsődleges szempontnak lennie.
Tudom, hol vagyunk még ettől. Meg azt is, hol vagyunk attól, hogy a 20. század ikonikus sztárjairól, a világot tényleg alapjaiban átalakító művészekről, netán zenészekről és zenekarokról közterületeket nevezzünk el. Barcelonában van például Beatles tér. Emléktáblával meg graffitisok vállalható alkotásaival. Őszintén mondom, nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy Szolnokon akár csak egy Illés vagy Omega tér legyen, hogy a négy liverpooliról már ne is beszéljünk. (Jó, most ne rugózzunk, hogy kinek, mi a kedvence!)
Találtam valami hasonlóságot is Barcelonában. Ahogy nálunk, úgy náluk is szinte nyomtalanul tűnnek el a régi autók az utakról. Pedig a spanyolok nálunk régebb óta gyártanak autókat, sőt saját márkájuk is van. Sokadszor arra járva először tudtam régi SEAT-ot fotózni. Ráadásul pont a 124-est, aminek „testvérei” egykor nálunk is benépesítették a parkolókat. A 1966-ben az Év autójának választott FIAT 124 licencét sokfelé eladták az olaszok, így a típusjelzésen kívül csak apróságok jelzik, mit is látunk. A szívem megszakadt ezért a barcelonai utcán pusztuló veteránért, aminek lökhárítója és kilincsei azért azonnal elárulták, hogy nem egy Zsigulival van dolgunk.
