2025.08.27. (szerda)

Nekem az arcok

Nekem az arcok

Dátum:

Az idén kilencven esztendős Fazekas Magdolna előtt nemcsak egy kiállítással tisztelgett a Damjanich János Múzeum, hanem annak végére egy kis katalógus is megjelent a Szolnoki Művésztelep legrégebbi lakójának munkáiból. A tájképfestő Magdi néniből számomra portréfestő is lett.

Az idei szolnoki nyár egyik legfontosabb kulturális eseménye volt a júliusban, a Galériában rendezett Fazekas Magdolna kiállítás. Persze mondhatnánk, hogy mi volt ebben a különleges, hiszen a tavaly – végre – Munkácsy-díjjal is kitüntetett Magdi néni több mint hat és fél évtizede él és alkot a városban, aligha lehet olyan szolnoki, aki ne találkozott volna még a képeivel, kultúrafogyasztó pedig biztosan járt már kiállításán. Szerintem éppen ezért volt fontos az idén 90 éves festőművész előtt önálló kiállítással tisztelegni, hiszen hajlamosak vagyunk pont azokról megfeledkezni, akik köztünk élnek, alkotnak, évtizedeket eltöltenek a városban, hétköznapi ismerőseinkké válnak, azaz szinte „nincs is bennük semmi különleges”. Magunknak is tartozunk az ilyen kiállításokkal. Ráadásul most először fordult elő, hogy Fazekas Magdi néni képeit Képíró Ágnes, a Damjanich János Múzeum művészettörténésze is válogatta, azaz mondhatjuk: egy kicsit új, külső szem is ránézet a torkolatban készült képekre.

Tavasz és vidámság. Ez a két szó jut eszembe Fazekas Magdolna képeiről, akinek eddig, ha fel kellett magamban idézni a munkásságát, gondolkodás nélkül tájképfestőnek mondtam volna. Olyan festőnek, aki különleges érzékkel játszik a növények által megtört fényekkel, akinek képeit valami mesebeli homály, játékos árnyékok jellemzik, akinek a képeit azért jó nézegetni, mert bármelyik pillanatban feltűnhet valaki a színes fák között. Őszintén meg kell mondanom, eddig nem ismertem, vagy elkerülték a figyelmemet Magdi néni portréi, amelyekre a Szolnoki Galériában június végétől július végéig látható Arcok és tájak című kiállítás vezetett rá. Olyan arcokat is megmutatva, amelyek közül néhány akár hat évtizeddel ezelőtt is kerülhetett a festő „lencséje” elé. És miközben a tájképeknél az az érzésem, hogy valaki előlép a fák mögül, az arcképeknél azt vártam, a megörökített arcok megszólalnak, és mesélni kezdenek mindarról, ami a vonásaik mögött van vagy volt.

A kiállítási élmény számomra akkor teljes, ha nemcsak a memóriámban vihetem haza, ha nem csak arra kell hagyatkoznom, hogy a világháló végtelenjében talán rábukkanok a látott dolgokra, hanem valamit haza is vihetek, és bármikor elővehetek. Ezért is tartom fontosnak, hogy – miként a bemutatón elhangzott – minden nehézség ellenére, de megjelenhetett egy kis katalógus a 90 éves művészt köszöntő kiállításról. A szintén Arcok és tájak címet kapott katalógus kedves és szemet gyönyörködtető válogatás mindabból, amit nyáron a Szolnoki Galériában lehetett látni. És ajánlható annak is, aki a nyár miatt esetleg lemaradt Fazekas Magdolna legutóbbi kiállításáról, hiszen valamit pótolhat az igényes kis kiadvány segítségével.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A gondolkodó – színésznő

Molnár Nikolett Névtelenül című produkciójában nemcsak a színésznő játszik, de a tárgyak, a fények és a tér is. Kívánom magunknak, hogy Molnár Nikolett minél többször rendezzen. Aki pedig nem látta a Rodin múzsájáról szóló monodrámát, kezdje követelni az újbóli műsorra tűzését.

Szolnok második aranykora?

A Szolnoknál, a Tiszán átívelő első vas közúti híd két felrobbantása is keretezheti azt az időszakot, amiről szó lesz a Szandaszőlősi Művelődési Ház Helyismereti Klubjában január 14-én. Madas-ház, Cukorgyári bérház, postapalota, Bábaképző. Szolnoki épületek a két háború közötti időszakból.

Az, amit ígér

Nem művészfilm. Nem fesztiválfilm. Lesz-e belőle karácsonyi kultfilm, amit minden ünnep környékén úgy vetítenek, mint a Reszkessetek betörőket, vagy megnézek, mint az Igazából szerelmet, azt az idő dönti el. Mindenesetre a Nagykarácsony annyi, amennyit vállal. Szórakoztató és szerethető.

Jövőre, velük, ugyanitt!

Nagyjából kétezer ember vastapssal követelte a ráadást január 6-án este a Tiszaligeti Sportcsarnokban. És akkor Masahiro mester intésére ismét zengett a Carmina Burana legismertebb részlete, a Magyar Állami Népi Együttes táncosai pedig megelevenítették a zenét.