Kossuth-díjas zenészünk nyilatkozta az elmúlt hónap legsúlyosabb belpolitikai botránya kapcsán, hogy nem szép, ha valaki abba a fészekbe csinál, ahol korábban etették. Neves véleményvezérünktől persze senki sem kérdezte meg, hogy ez a kitétel igaz-e azokra is, akik miatt február első napjaiban kibillent unalmas egyhangúságából a hazai belpolitika. Gondolok itt azokra a gyerekekre, akiket hosszú éveken keresztül abúzáltak mindenfelől védett felnőttek. Azaz esetleg a Nagyvárosi farkas szerzője és énekese úgy gondolja-e, hogy a gyermekotthon lakóitól sem szép panaszkodni pont arra az intézményre, ahol éveken keresztül mégiscsak etették, nevelték őket? Mennyi mindent megúszhattunk volna az elmúlt hetekben, ha azok a gyerekek tiszteletben tartják a tisztelt Kossuth-díjas erkölcsi mércéjét, némán tűrnek csak azért, hogy ne csináljanak abba a fészekbe, ahol addig élhettek. Van magasabb elismerés a Kossuth-díjnál?

Persze nem hinném, hogy az „úgy érezte szabadon él” sor énekese egyedül lenne ezzel a hozzáállással, sőt nem lesznek a következő hónapokban pártállástól függetlenül nagyon sokak, akik osztani fogják ezt a véleményét. Merthát alakuljon bárhogyan is a közelgő önkormányzati választás, így is úgy is számot kell adni a korábbi öt évről. És ezt meg lehet majd tenni a „nem sz…k a fészekbe, ahonnan etettek” elv alapján, meg a törvények, a jó erkölcs és a nyugodt alvás mentén is.

Igaz, elsősorban mindig kívülről, a nem érintettek számára tűnik alapkérdésnek, hogy kisebb-nagyobb disznóságok elsumákolása, eltitkolása, lepapírozása az a fészek védelmének erkölcsi kötelessége, avagy köztörvényes bűncselekmény. Miként az is általában csak a kívülállókat izgatja, hogy valami csak akkor bűn-e, ha véletlenül kiderül, vagy esetleg már akkor is, ha elkövetik. Ne vessük meg a negyven-ötven évvel ezelőtti szakadt lázadót! Erkölcsi magaslata ugyanis pontosan arra a magyar rögvalóságra épül, ami a disznóságok elhallgatásán alapszik. Legyen szó családon belüli erőszakról, alkoholizmusról, iskolai abúzusról, a köz kárára szerzett privát előnyökről, győzelmi propagandáról, korrupcióról, az ország szétlopásáról, és mindezek magyarázatáról.

Mert mindenkinek van fészke, sőt fészkei. És minden fészeknek vannak őrei. Olyanok, akiknek tényleg kellemetlen lenne, ha egy korábbi fészeklakó elkezdene kibeszélni, és olyanok is – sőt, ők vannak többen -, akik valamiféle sajátos erkölcsi norma, hit, elkötelezettség vagy szimpla vakság miatt feladatuknak érzik a különböző fészkek őrzését. Az utóbbiakban az a legdurvább, hogy akár saját kárukra is. Az elmúlt hetek ugyanis megmutatták, az ilyen fészekőrzések micsoda parádés következményekkel járhatnak. Miközben csak azt nem vesszük észre, pártállástól függetlenül, hogy végül az a bizonyos fekália nemcsak a fészekbe hullik vissza, de egyenletesen szétkenődik az egész országon. És nincs az az erkölcsi magaslat vagy felsőbbrendűség, ami segítene bárminek is, hogy kiemelje ebből az egyre dagadó sz… tengerből a fejét.

Én is fuldokolva kiabálok. A magam módján kapálózok, hogy ne feltétlenül fulladjak bele. Napról napra nehezebb. És micsoda hónapok meg kihívások vannak még előttünk. Lehet, hogy keresni kellene egy új fészekrakó programot?