Talán nem mindenki tudja, mik is azok a zártkertek. Nem tudományos igénnyel megfogalmazva azok az eredetileg nem lakhatás céljára szolgáló, mezőgazdasági területekből felparcellázott kiskertes, hobbikertes településrészek, amelyek a hatvanas évektől kezdtek megjelenni – elsősorban – a városok körül. A legtöbb esetben egy-egy település külterületének számítanak, így az adott önkormányzatnak nem, vagy csak jóval kevesebb közszolgáltatást – például közvilágítást – kell biztosítani a területen, és bár lakcímként használhatók az ottani ingatlanok, azok lakóházak nem egyenértékűek a belterületek otthonaival. Ezeknek a zártkertes területeknek egyik fontos tulajdonsága, hogy a rendszerváltás után fokozatosan kezdtek megtelni állandó lakosokkal, nem kevés fejtörést okozva a helyi önkormányzatnak, miközben az utak, a közművek hiánya, a települések magjától meglévő távolság komoly kihívást jelent az ott élőknek. Szerintem a mai Magyarország egyik legizgalmasabb lakóövezetei nemcsak státuszuk, mikrotársadalmuk, de építészetük miatt is.

Az idei Ünnepi könyvhéten ajánlásra akadt a kezembe Vigvári András Zártkert-Magyarország – Átmeneti terek a nagyvárosok peremén című munkája, amiről elsőre nem gondoltam, hogy letehetetlen lesz. Holott egy nagyon komoly doktori disszertáció könyvvé szerkesztett változata, ennek megfelelő hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel, és igen-igen komoly tudományos magyarázatokkal. Ámde mindez érdekesen és olvasmányosan. Nem mondom, hogy a kötet első feléhez, a téma tudományos hátterének megvilágosítását szolgáló fejezetekhez nem kell némi elszántság, ám az ott leírtak megkerülhetetlenek a későbbi oldalak megértéséhez. Ráadásul nagyon szimpatikus a fiatal kutató e kötetben megjelenő munkamódszere. A sokféle okokból konkrétan meg nem nevezett, Budapest környéki település egyik zártkertes részébe – kvázi a kutatási területére – ugyanis négy hónapra maga is kiköltözött, így testközelből tapasztalhatta meg az ottani életformát, és már-már ismerősként interjúzhatott a helyiekkel. Ez utóbbiakból pedig parádés élettörténetek bontakoznak ki, amelyek mind-mind nélkülözhetetlen pillanatfelvételek a rendszerváltás utáni Magyarországról.

Vigvári munkájának fontossága talán jobban megérthető, ha számba vesszük, hogy Szolnokon hány helyről születhetne hasonló munka. Tulajdonképpen fél Szandaszőlős, a Kertváros, a Mentetlen és az Holt-Tiszán túli egykori üdülőterületek is zártkertként indultak, igaz, a Vigvári által bemutatott ?Kertekhez? képest más utat jártak be. Ugyanakkor a TVM lakótelep előtt, a budapesti és a kiskunfélegyházi vasútvonalak közötti háromszögben, a Holt-Zagyva és a Millér környékén nagyon hasonló helyeket találunk. Ezek többségét a hetvenes évek elején kezdték parcellázni – a Milléren lévő telkekre 1974-ben többen jelentkeztek, mint amennyi rendelkezésre állt -, majd mindenféle szerszámosok, fészerek épültek rájuk, hogy aztán sokból hétvégi nyaralós telkek legyenek. A rendszerváltás után pedig sokak számára állandó lakóhelyek, mert nem tudták vagy akarták a városhatáron belüli ingatlanárakat megfizetni.

A Zártkert-Magyarország című kötet nagyon pontos iránytű lehetne a szolnoki zártkertek egy részének a megértéséhez. Azt gondolom, a Tisza bal partján lévő területek más utat jártak be, mint a folyó jobb oldalán lévő zártkertek, amelyeken nagyon sok olyan családdal, figurával és ingatlannal találkozhatnák, akiket Vigvári András is bemutat. Éppen ezért nehéz is anélkül olvasni a Zártkert-Magyarország című kötetet, hogy közben ne az járjon folyamatosan az ember fejében, hogy milyen jó lenne egy szolnoki kötődésű vagy érdeklődésű szociológus, etnográfus vagy geográfus, aki megírná a Zártkertek Szolnokon című munkát. Tudom, hogy sok „fontosabb” dolgot kellene egy városnak finanszíroznia, de Szolnok szocialista és rendszerváltás utáni története sohasem lesz teljes egy ilyen kutatás és sok-sok publikáció nélkül. Azaz Vigvári András nagyszerű Zártkert-Magyarország című munkáját nyugodtan tekintsük mintának, iránytűnek, illetve nekünk és utódainknak fontos példának.