A bánya iránti szeretetet egyetlen kiválóan megírt tabló vagy hiper-szuper digitális eszköz se fogja tudni soha úgy visszaadni, ahogy egy néhai bányász, egy valamikori bányamentő. Lehet, hogy múzeumpedagógiailag nem mindig volt helyes vagy szabályszerű, amit a salgótarjáni Bányamúzeum hiteles tárlatvezetője csinált, amíg a föld alatt voltunk, de hogy hasonló élményt csak volt kollégái tudnának nyújtani, abban egészen biztos vagyok. Miként abban is, hogyha egyszer kihal az a generáció, akik még maguk is dolgoztak frontfejtésen, akik átélték a mélyben robbantást, a bányamúzeumok is sokkal szegényebbek és unalmasabbak lesznek. Éppen ezért, ha még nem jártak a nógrádi megyeszékhely egykori bányaaknájából kialakított, földalatti kiállítóhelyen, ne sokat teketóriázzanak. Nem kell ahhoz kisgyerek sem, hogy beálljanak egy csoportba, leszálljanak a mélybe, és picit belekóstoljanak a világ egyik legnehezebb, és szerintem a legbátrabb embereket kívánó munkájába.

Salgótarján közepén, a garzon toronyházaknál lévő lámpás kereszteződésben – ha Szolnok felől érkeznek – forduljanak balra, Ipolytarnóc felé, majd talán száz méter után ismét, hogy egy kisebb utcán eljussanak az ország egyik legkülönlegesebb múzeumához. De úgy is mondhatom, hogy Salgótarján közepén, a piac közelében könnyen megtalálják az elég jól kitáblázott Bányamúzeumot. Jegyet azonban nem az akna lejáratánál, hanem az utca túloldalán, a bányagépekkel telerakott udvaron álló, nemrégiben felújított fogasdóépületben lehet venni, bár ha éppen indul egy csoport a föld alá, utólag is megtehetik. Nincs kétségem ugyanis afelől, hogy aki ide eljön, az leginkább a föld alá szeretne leszállni. Ugyanakkor semmi esetre se hagyják ki a kassza épületében lévő remek kiállítást. Mert a régi fotók, a kolóniák élete, a munkásosztály élcsapatának kicsit kozmetikázott hétköznapjait bemutató tárlaton bele kell ütközni abba is, hogy az 1956-os salgótarjáni sortűznél a puskák két oldalán akár korábban a mélyben együtt dolgozó bányászok is lehettek.

A sok-sok egykori nógrádi mélyművelésű bánya közül a Salgótarján alá benyúló József lejtős aknát mentették meg az utókornak, ahová természetesen csak kísérővel és kobakkal a fejen lehet lemenni. A kobak, azaz a sisak már átlagos magasságúak számára is „életmentő”, hiszen a bányajáratok kialakításánál nem a kényelem volt az elsődleges szempont, így sok helye igencsak alacsonyan vannak a gerendák. És nincs az az avatott műbányász, aki miközben a kicsit vizes, saras talajt is nézi – túracipő ajánlott -, figyel a lendületes „tárnavezetőre”, ne fejeljen le folyamatosan régi fagerendákat. Mondhatjuk azt is, hogy egy ilyen, nagyjából háromnegyed órás túra elképzelhetetlen a kobakok folyamatos koppanása nélkül.

De megéri. Egyrészt mert ilyen helyre ma már nem nagyon lehet lejutni Magyarországon, hiszen lassan három évtizede megszűnt nálunk a mélyművelésű szénbányászat, és a legtöbb régi tárlót nemcsak bezárták, de el is árasztották vízzel. Másrészt a salgótarjáni kiállítóhelyet legalább fél évszázada nyitották, őrzik és bővítik, így tulajdonképpen a szénbányászat 20. századi emlékeit őrzi. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak csákány, lapát és bányaló látható a mélyben, hanem olyan gépek is, amelyek a hatvanas-hetvenes években jelentek meg, és elég nagy zajt tudnak csapni a szűk járatokban. Ahol borzongással vegyes tisztelettel tudtam gondolni azokra, akiknek egy-egy ilyen akna nem kiállítás, hanem az élet, a mindennapok volt. Elképesztő körülmények között – iszonyatos melegben, vízben, porban -. olykor hihetetlen testhelyzetben – például oldalt fekve -, minden gyúróstermet megszégyenítő fizikai erőfeszítéssel dolgoztak azon, hogy a többségnek fény és meleg legyen az életében. Ráadásul sokan közülük nemcsak önként, de családi mintát követve lett bányász. Ha máshol nem, hát legalább az ilyen helyeken fejet hajthatunk a még élő bányászok előtt.