Úgy adódott, hogy ebben az évben viszonylag sokszor utazhattam Spanyolország egy távoli pontjára, Lanzarote-szigetre, annak is az alsó csücskébe, a Playa Blanca nevű településre. (Most ne firtassuk az okokat, amik között bizony egy ismert férfi alakja is felsejlik! Inkább felejtsük el őt!) Ennek az Atlanti-óceánparti településnek a kikötője közelében áll egy érdekes szobor. Egy férfialak. A partot ostromló hullámok fölött, tulajdonképpen egy műsziklán, kicsit a víz fölé benyúlva, háttal a sétánynak, a távolba tekintve. Először azt gondoltam, hogy a mai Lanzarote-t „kitaláló” César Manrique-nek állít emléket, akit bizony Szolnokon is lenne miért példaképnek, követendő gondolkodónak tekinteni. Aztán közelebbről megnézve a műalkotást, elolvasva a mellé helyezett táblát, kiderült, hogy az a köztéri szobor még Manrique-nál is fontosabb személyekről szól. És nem véletlen, hogy csak mögé lehet állni.

Az az alkotás azoknak a szigetlakóknak – sok generációnak, a ma ott élők őseinek – állít emléket, akik kemény munkájukkal és erőfeszítéseikkel megteremtették a mai Lanzarote-t, ami – és ezt már én teszem hozzá – a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúrájából és csóróságából kimászva, saját lehetőségeivel jól sáfárkodva mára egy prosperáló kis „paradicsom” és közösség lett. A bronz felirat szerint a szobor tiszteleg azon szigetlakók generációi előtt, akik közül sokan írástudatlanok voltak, mégis elkötelezettek és motiváltak amellett, hogy gyermekeiket iskoláztassák, ezzel a sziget javára használják az (emberi) erőforrásaikat. Magyarul, azoknak az egyszerű embereknek a szobra az, akiknek tanulatlanul is sikerült meghaladniuk önmagukat, mert rájöttek, mi a legjobb befektetés, mi alapozza meg egy közösség jövőjét. Éppen ezért Playa Blanca kikötőjében az óceánt szemlélő alak arctalan, mert sokak arcát kellene, kell és lehet a szobor fejére képzelni. Mert az a szobor nem egy valakinek, hanem sokaknak akar és állít is emléket.

Nekünk nincs ilyen szobrunk. És tudom, szavakból nem is lehet ilyen szobrot állítani. Ám így az év utolsó blogSzolnok bejegyzésében mégis azoknak az egykori szolnokiak, a mai szolnokiak ősei előtt szeretnék tisztelegni, akik képesek voltak belátni, hogy a tanulás, a tudás, a gyerekek taníttatása a legfontosabb és a legjobb befektetés. Mert csak így lehet boldogabb, gazdagabb és szebb egy új év. Ha képesek vagyunk az új generációk által meghaladni önmagunkat. Engedtessék meg nekem, hogy ennek reményében kívánjak mindenkinek – főleg, aki eddig eljutott ennek a titokzatosan indított cikknek a végéig – egy sokkal jobb 2024-et, szerettei körében sok jó energiákat adó karácsonyi összejöveteleket!

Én ezennel 2023-ra bezárom a blogSzolnokot. De ha 2023 után jön 2024, akkor találkozunk szűk két hét múlva ugyanitt.