A nagybetűs történelem lábjegyzetei, a világ és az ország múltjának helyi vonatkozásai. Távolról nézve. Közelről személyes történetek, a történelmünk alulnézetből, kis túlzással ismerőseink szemszögéből. Legalábbis nekem ezt jelentik a 34. Zounuk évkönyvben megjelent tanulmányok.
A színházak működésének is lehetnek közgazdasági és munkaerő-szervezési vetületei. Persze nem baj, ha ezt a közönség alig veszi észre. A szolnoki Szín-Mű-Helyben játszott A házasságszédelgő és Leánykérés című kamaradarabok nem véletlenül mennek a Kőműves Kelemennel párhuzamosan.
A Hatvanas előtt találkoztak először. Több mint három évtizede a Kadi büfé vendégei voltak, és Kukujára is emlékeznek. Bérczes László Mucsi Zoltán című beszélgetőkönyvében annyi a szolnoki utalás, hogy nem szolnokiaknak szóló lábjegyzetekkel kellene ellátni.
Lehet aktuális egy több száz éves népballada? Lehet gyufaskatulyányi helyen nagyszínpadi produkciót előadni? Lehet két felvonás alatt több mellékszereplőnek karakterépítési lehetőséget adni? A szolnoki Kőműves Kelemen láttán azt mondom: igen. Mi vagyunk ott a szűk színpadon.
Mikve, A tizenkét dühös ember, Névtelenül, Mindszentyeia. Példák, amik bizonyítják: Szolnokon is lehet velőtrázóan jó színházat csinálni. Immár a Bakaruhában című előadása is világosan megmutatja, nem vagyunk elátkozva és a színészeinkkel sincs baj. Csak létezik egy másik világ.
