Mácsai Pál miatt ültem be a Volt egyszer egy Németország című német mozira. És egy olyan filmet kaptam, aminek nem akartam, hogy vége legyen. Mert bár nehéz időkben, nehéz kérdéseket vet fel, emberi hangon mesél emberi történeteket. Ráadásul rólunk is szól vagy szólhatna.
Eltelhet ötven vagy majdnem száz év, változhat a kor és a környezet, a férfi és a nő rejtelmes viszonya örök marad. Két egyfelvonásos, két különös helyzet, két külön térben a Szín-Mű-Helyben, amiket a rendező és Mihályi Győző kötnek össze. Gondolkodtatva kapcsolnak ki.
Egy szállóige biztos, született a Viszkis című filmben. Miként az sem kétséges számomra, hogy Antal Nimród 126 perce legalább annyira megosztja majd a közönséget, mint Ambrus Attila személye. Jelenleg én is csak abban vagyok biztos, hogy az tud róla véleményt mondani, aki megnézi.
Egy képzőművészeti album legalább annyi mindenre tud rácáfolni, mint amennyi gondolatot felébreszt. Azt hittem, ismerem Pogány Gábor Benő munkásságát. Rádöbbentem, milyen sok szobrához van személyes kötődésem. És belém nyílalt: kicsit igazságtalanok vagyunk a szobrászokkal.
Senki sem az, akinek látszik. Semmi sem azért történik, mint elsőre hisszük. Hatalmak és hatalmasságok játszadoznak a felelősségét felmérő, gondolkodó emberrel. Dürrenmatt 55 éve bemutatott, mégis nagyon mai drámája a Szigligeti színpadán. Kiugró színvonalú, nagyon jó előadás.
