Az elkövetkező négy hónapban minden szolnokinak és környékbelinek meg kellene néznie a RepTárat. Nemcsak azért, hogy ezzel az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé váljon, hanem mert hitet kellene tennünk amellett, hogy hiszünk benne. Hiszen a miénk, és innen el nem viszi senki.
Miközben majd nézelődnek a 300 rádió, televízió, Vasziliádisz Anesztisz szerszámai és újságjai között a Damjanich Múzeumban, hajtsanak fejet a 2015-ben elhunyt gyűjtő, a gyűjteményét egyben tartani akaró család, és az azt befogadó intézmény előtt. Közkincs, amiből akár Szolnok csodája is lehet.
Az állomás csarnokában található Szolnoki Vasúti Almárium Utasellátójára azért került ki a Zárva tábla, mert sokan be szerettek volna ülni. De a forgalmi iroda előtt is találkoztam olyannal, aki ott próbált informálódni. A legjobb dolog, ami a szolnoki állomáson az utóbbi években történt.
Az Egy piaci nap természetesen nem azért fontos, mert ez az a magyar irodalmi alkotás, amelyben a legtöbbször írják le Szolnok nevét. Bár azzal sincs baj, ha annyira elvakult lokálpatrióták vagyunk, hogy emiatt vesszük kézbe, és így szembesülünk a háború utáni évek borzalmaival.
A Tiszavirág Fesztivál vége egyben azt is jelenti, hogy végérvényesen elkezdődött a nyár. Talán sokan megengedhetik maguknak, hogy szakítsanak a napi rutinnal és kikapcsolódjanak. Mondjuk egy-két jó könyvvel. Például a Győztesek köztársaságával, a Sömmivel vagy a Csernobili imával.
