Nem tudtam, hogy Balta György volt az utolsó szolnoki bőgőhajó tulajdonosa. És azt sem, hogy a Hortobágy motorossal indult újra 1947-ben a tiszai személyhajózás, amit aztán 1968-ban szüntettek meg. A Levéltár legújabb kiállításának tárlóiban azonban ezekről is olvashattam.
A még csak tervezett Tisza szálló szomszédságába egy olyan fedett, emeletes sportuszodát álmodtak 1926-ban, aminek külön lejárata lett volna az élő Tiszára. Az ezt bizonyító eredeti tervrajzot (is) láthatják a Szolnok vízellátását bemutató kiállításon, a VCSM Felszíni Vízműjének egyik folyosóján.
A miskolci Lézerpont Látványtár nemcsak azért kihagyhatatlan, mert különleges gyűjteményeket őriz, hanem mert megmutatja, miként lehet újrahasznosítani egy szocreál épületet és milyen az, amikor valaki vérbeli gyűjtő és meg akarja osztani másokkal is a kincseit. Nézzék meg, ha arra járnak!
Tulajdonképpen tényleg nincs nagy jelentősége annak, hogy hány éves a színház épülete. Mert a teátrumok esetében még inkább igazak Gárdonyi szavai, miszerint nem a falakban van az erő. Hanem a társulatban, amelyik folyamatosan változik, és így mindig fiatal marad.
Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik valamit komolyan gyűjtenek. Azokat pedig kifejezetten tisztelem, akik a különleges kollekcióikkal másoknak is örömet akarnak szerezni, azaz megmutatják azokat. Márpedig a Damjanich Múzeum Fényképezőgép kiállításán ez történik.
