Hónapokkal ezelőtt befejeződött a Pelikán hotel bejárata fölötti lépcsőjének az át- és beépítése. Így hónapok óta nincs a helyén az az emléktábla, ami a szolnoki gettó helyére is emlékeztetett. A fal, ahol tavaly még látható volt, most egy üzlethelyiségben van. De hol a tábla? Ami nem egyszerűen csak egy tábla, hanem egy fontos mementó is. Kinek lenne a dolga, hogy ez a tábla ismét látható legyen, és emlékeztessen? Az nem lehet, hogy már ekkora a baj a szolnoki fejekben!
A Belvárosi Nagytemplom lassan 270 éve áll. A református is bő 110 éve. De a Városháza ugyancsak bőven túl van már 130-on, és az iskoláink többsége is közelít az ötvenhez. Mit tudhattak elődeink? Nekik miért sikerült tartós épületeket létrehozniuk? Hol lehet a baj, hogy a Pelikán Bevásárlóközpont alatti buszpálya-udvart félig le kellett zárni? Ja, és a plusz költségeket ki fizeti? Vagy nem hibázott senki, csak az anyag, ami 10 év alatt elfáradt?
Elsőre azt mondanám, hogy a Tiszaparti sétány mellvédjének túloldalán egy másik, csak a folyó felől látható világ van. De nem mondom, mert a fal sok helyen ugyanúgy össze van firkálva, a RepTár felé eső végén pedig a növények gondozásával is vannak bajok. Lehet, hogy arrafelé inkább egy másik Szolnok van? Pont ott, ahol éledezik a máshonnan is látható turizmusunk? Halálfej és némi gaz egy hatalmas virágtartón. Miért?
Unom magam, hogy még mindig képes vagyok bosszankodni Szolnok elképesztő állapotban lévő közterületi közműszekrényein. Amelyek körül felújítják a járdákat, rendbe teszik a parkokat, ezek meg maradnak a maguk igénytelen valójában. Különösen szép példány tanulmányozható a Baross és a Boldog Sándor István utcák kereszteződésében, a volt pártház tövében. Bár, ahogy a mögötte lévő raktárt nézem, nem lóg ki a környezetéből.
Az egy dolog, hogy valaki ismét nagyon erős volt a Tiszaparti sétányon, és sikerült egy kukát megfektetnie. Az viszont elgondolkodtató, hogy mindezt a rendőrségtől 100 méterre, egy bekamerázott közterületen sikerült elkövetnie, ahol ráadásul olykor narancssárga mellényesek is járőröznek. Bár ahogy a mellvéd összefirkált tetejét, a még mindig ripityára tört kijelzőket elnézem, se nem egyedi, se nem új keletű a rongálás. Már-már megszokott, és megelőzhetetlen.
