A szolnoki Magyar utca és Kossuth tér torkolatánál járunk valamikor 1907 és 1910 között. A fő- és a mellékutca már macskaköves, járda és villanyvilágítás is van, sőt friss facsemetéket is ültetett már a város. Épp oly hirtelen készülhetett ez a kép, mint ahogy Szolnokról Kabára küldték.
A szolnoki, tiszai átkelőről nagyjából ugyanonnan készült két képeslappá lett felvétel. Az első Kissné, a második a Képzőművészeti Alap gondozásában lett anziksz. Az egyiket 5 fillérért adták fel a monarchiában, a másikat 20 fillérért a népköztársaságban. Sok rendszer múlt el, de a Tisza maradt.
Egy szerető fiú édesanyjának küldött üdvözletén Szolnok 110 évvel ezelőtti fejlődésének lenyomata is ránk maradt. Merthogy ezen az 1913-ban postára adott képeslapon már nemcsak az Ehrlich-féle ház áll, és talán éppen készül a Kádár cukrászda emelete, de a Szolnoki Cukornyárnak is nyoma van.
A fotó két szélén álló jellegzetes lámpák miatt le se lehetne tagadni, hogy Szelényi László valamikor a hatvanas-hetvenes években örökítette meg a szolnoki Damjanich-emlékművet. Az ebből a fotóból lett képeslapomat pedig 1973-1974-ban adta postára egy bosszankodó utas.
Van abban valami hátborzongató, amikor a harmadik szolnoki vasútállomás korábbannem látott beállításáért vásárolt képeslap szövege egy 101 évvel korábbi szerelmi vallomás, amit Szolnokról küldött egy férj a Mezőberényben rá váró feleségének. 1921. május 24-én délelőtt fél 10-kor.
