Le kell szögeznem: messzemenőkig támogatom a kereskedői szabadságot, védendőnek tartom a tulajdonhoz fűződő mindenféle jogokat, ugyanakkor nagyon szeretem a Kossuth teret, ami valóban Szolnok szíve, és még inkább az lehetne, ha jobban dobogna.
Számoljunk egy kicsit! Aztán nézzünk egymás szemébe! És valljuk be, hogy ezt a kampányt, a törvényesen rendelkezésre álló pénzből nem lehet kihozni. Aztán szomorkodjunk: ugyanolyan hazugsággal múlik a régi, mint amilyennel jön az új. Ez pedig nem azt vetíti előre, hogy nem ott folytatódik majd minden, ahol majd abbamarad.
Amikor tizennyolc nem Szolnokon töltött év után mostanában találkozok valakivel, és elmondom, visszaköltöztünk, az a minimum, hogy kétségbe vonja szellemi képességeinket.
Éppen a Ligetben brűgöltem, élveztem a strand kellemes meleg vízét, és nem nagyon akartam senkire figyelni, semmire gondolni, csak lazulni és kikapcsolni. Alig voltunk a medencében, kellemes volt a víz, a csend. Az itt folytatott meghitt beszélgetések azonban olykor nemcsak az egymással társalgóknak szólnak.
Örült a lelkem, amikor nekifogtak a vasútállomás előtti tér rendbetételének. Olyan sokáig láttam ezt a várost lepusztultnak és sivárnak, hogy nekem tényleg jól esik, ha valahol, valami épül, szépül. Bevallom, elfogult vagyok. Ugyanakkor a gondolkodás nélküli pazarlást is nehezen viselem. Főleg a közös kassza terhére.
