Nem úsztam meg. Két évvel a koronavírus megjelenése után, három védőoltással a vállamban covidos lettem. Amivel még véletlenül sem szeretném azt üzenni, hogy értelmetlen lett volna az oltás. Nekem ugyanis csak négy napig tartott. Sok minden elvonta a figyelmemet a covidról, pedig nem tűnt el.
Április 3-án az országgyűlési választásokon szavazni. Mert mindenki szavazata számít. Nincs lefutott meccse. Nincs olyan, hogy nélkülem is lesznek elegen. Nincs olyan, hogy úgyse történik semmi. Főleg, hogy ez a választás sem csak a máról szól. Minden egyes voks a jövőnkről meghozott döntés is.
A szolnoki vasútállomás felújítása. A tiszaligeti strandfürdő befejezése. A Szigligeti Színház újbóli megnyitása. A szolnoki várhoz és művésztelephez kapcsolódó, elhúzódó beruházások. A Csáklya utcai híd. Ha csak erről az öt témáról nyíltan vitatkoznának a jelöltjeink, már tennének értünk.
"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér/Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell (...)" Hogy értsd, a sajtószabadsága mit ér, ahhoz elég, ha érzed, a szolgálatra szegődő hatalmaskodók bosszúra szomjaznak, ha mást gondolsz, és elmondod. Nemcsak a cenzúra, a betiltás, a hazugság tiporhatja a sajtó szabadságát.
Úgy érzem, három nemzeti ünnepünk közül kettőről teljesen felesleges volt tanulni és megemlékezni az elmúlt évtizedekben. Miként felesleges a gyengébbek elleni erőszakról, vagy a jótékonykodás mibenlétéről is bármit mondani. Nemcsak az a baj, hogy atomarzenállal lehet játszani.
