El vagyunk szokva attól, hogy olyasmiről beszéljünk, ami jó és tetszik. Ráadásul, ha a sajtó dicsér, az nekünk, magyaroknak mindig büdös. De nem érdekel. Szolnokon történt két olyan dolog az elmúlt hetekben, aminek akkor is örülök, ha megvetnek érte.
Az álmoskönyvek szerint a jövőre nézve semmi jót nem jelent az Adóhivatalt cseszegetni, mert K-Európában ez az ő privilégiumuk az adózókkal szemben. Én meg úgy gondolom, az Adóhivatalt az adómból tartjuk fenn, a szolgálatunkra szegődtek, tehát megengedhetetlen a kupleráj.
A menekültek már a szolnoki vasútállomáson vannak. A küszöbét egyelőre nem lépték át a város felé, mert még a bábeli átoktól sújtva, a vasutasokkal huzakodva, valamerre továbbutaznak. A nagyszámok törvénye azonban változtathat ezen. Mi meg mérgezett vitát folytatunk.
Az elmúlt évek egyik legjobb szolnoki fejlesztése a kerékpárutak kiépítése. Igen, azokról a piros kővel kirakott utakról van szó, amelyek néhol a járdába, néhol az úttestbe lettek beépítve. És amelyek használata sokak számára komoly kihívást jelent. Úgy a járdán, mint a nyeregben.
Egy pillanatig sem gondolom, hogy Szolnokon bárminek is azért kellene megváltoznia, mert a blogSzolnok írt róla. Az azonban érthetetlen, hogy ha a Szapáry utcát tele tudják pakolni undorító, új kukákkal, az évtizedek óta ott pusztuló kővirágtartók miért nem tűnnek el.
