Vallom, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen. De azt is, hogy a magántulajdonosnak sokszor közösségi kötelezettségei is vannak. Különösen egy olyan épület esetében, amely a város szimbóluma is lehetne. Mindez onnan jutott eszembe, hogy öt éve cserélt gazdát a Tisza Szálló.
Nemhogy irodalmi, de vállalható módját is nehéz találni annak leírására, ami szombaton reggel a belvárosban várt. Az üres üvegeken, a szétdobált ételcsomagolásokon, a halmokban álló csikkeken már túltettem magam. Az emberi ürülék azonban tényleg kiverte nálam a biztosítékot.
Mit kezdjen a szolnoki lakos azzal a helyzettel, amikor kilép a belvárosi ház kapuján, és csak a szerencséje menti meg attól, hogy nem lép bele egy méretes kutyaürülékbe. Persze eltakaríthatná, hiszen az a dolga, hogy más hobbija után söpörjön. Közben meg értetlenkedhet és gondolkodhat.
Szubjektív véleményem szerint Szolnok még mindig nem találta meg és ki, hogy mitől lehetne más, mint nagyon sok város. Mi lehetne az, ami alaposan felrajzolná nemcsak a hazai, de a nemzetközi turizmus térképére is. Egy újabb eszement ötlettel tépném a gondolkodni hajlandók idegeit.
Egy építkezés akkor sem magánügy, ha magánterületen zajlik. Különösen nem lakókörnyezetben. Főleg nem hétvégén. Az építkezések mikéntje nemcsak a beruházóról és a kivitelezőről árul el sokat, de a település irányítói, hivatalnokai és lakói közötti viszonyról is.
