Izgat a kor, amiben felnőttem. Emlékszem például Rotschild Klára emlegetésére, meg a sokszor látott fotóra, amin Tito marsall és Kádár János feleségével ruhát válogatva látható. A Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének vezetője számomra kihagyhatatlan kiállítást rendezett.
Például 1958. október 18-án Hoffmann Géza sorállományú tizedesként, a jászberényi laktanyából kapott eltávozáson. Vagy ötvenöt évvel ezelőtt, amikor Szolnok felé tartva, Monornál autóbalesetet szenvedett. És az ezredforduló környéki vadászaton. Hofi naplója szolnoki emlékekkel.
Kevesebbet tudnánk a múltunkról, ha a 19. század nem ajándékozza meg az emberiséget a fotózással. Teljesen más emlékek élnének bennünk Magyarország elmúlt évtizedeiről is, ha nem lettek volna olyan fotósok, aki egy pillanatba tudtak zárni történeteket. Mint például Szalay Zoltán.
Világot látni és tapasztalni. Ez utóbbi akkor is jó, ha sírva kérdezi az ember: nálunk miért nem? Koncertterem, mozi, felnőtt- és gyerekkönyvtár, helytörténeti bemutató, turista információ, csodák palotája, délutáni iskola, három kávéház, két bolt és rengeteg közösségi tér. Máshol.
A Katonakönyv című kötetet azért is vettem meg, mert érdekelt, milyen lehetett magyarként öt egykori, szocialista ország néphadseregében sorkatonáskodni. Valós képet nem kaphattam, viszont a nyolcvanas évek bomladozó béketáboráról speciális élményeket igen. Sorozatért kiáltó ötlet.
