Lehet, hogy azért nem változik semmi a szolnoki Szabadtéri Vízügyi Múzeumnál, mert hamarosan már csak gyalog lehet megközelíteni a Besenyszög felé vezető főútról. Ám még mindig reménykedem, hogy a Milléren lévő gyűjtemény lassú pusztulása most már inkább egyfajta várakozás. Mert hátha a közeli vasútépítés apropóján, esetleg annak oldalvizén, az oda vezető utat is felújítják – bár a dömperek csak az utolsó lökést jelentették a pusztulásában -, és akkor ismét Szolnok egyik kedvelt turisztikai célpontja lesz a környék, ahol a vízügyi gyűjteményt is érdemes lesz felújítani. Persze nem tudom, ki teszi majd meg. Az ország egyetlen Vízügyi Múzeuma, netán a helyi közgyűjtemény, vagy talán valamelyik szolnoki vízügyes cég, esetleg a város? Bármelyik megtehetné mindannyiunk örömére.

Tavaly késő nyár óta a Milléren semmi sem változott. A Hofher traktornak továbbra is csak az egykori táblája és hűlt helye látható, ahogy a hatalmas kémények tövében lévő faladiké is. A kőhordó tragacs most is ugyanúgy összeroskadva mutogatja magát, mint évek óta. A nem túl mély kút inkább balesetveszélyes, mint érdekes, ahogy a lassan szétkorhadó vízkiemelő szerkezet is. Az öreg gépek patinássá rozsdásodnak, a szivattyúház falán lévő hatalmas térkép pedig láthatatlanná és értelmetlenné öregszik. Az épület ajtaján még ott a Múzeum felirat, és ha sikerülne bejutni, talán a Tájak, Korok, Múzeumok bélyegzést is megtehetnénk. Persze, ha kinyílna az az ajtó, előbb a termekben lévő kiállítást szeretném megnézni, amit a poros ablakokon belesve lehet látni. Rengeteg munkával dolgozhatták fel anno a környék vízügyi történetét.

Miközben a milléri kiállításról tudom, hogy annak a jövőben is kiállításnak kellene lennie, gőzöm sincs, mit kezdhetnénk a hajdani Tüdőkórház hetvenéves, évek óta pusztuló épületével. Azt meg végképp nem, hogy meddig érdemes még ezen egyáltalán gondolkodni. Mert egy év alatt iszonyatosan sokat pusztult az épület. A tetőből egyre nagyobb részek hiányoznak, ami gondolom, nem tesz jót a belső tereknek és a falaknak, miként az eltűnő ablakok sem.

Nem ötletelnék arról, hogy legyen belőle ismét kórház, hiszen nagyon jó helyen van egy tömbben a gyógyítás a Tószegi úton. Iskolát és kollégiumot se csinálnék itt, mert azokból is éppen elég áll üresen a városban. Iroda talán lehetne belőle, bár azt hiszem, elég drága mulatság lenne az épületet ilyesmire alkalmassá tenni. Ahogy lakások se jönnének ki belőle túl olcsón. Mondom, nem tudok megoldást mondani, csak rettenetesen fáj az értelmetlen és a gondatlanságból adódó pusztulását látni annak az épületnek.

Ahogy a közeli Tallinn moziét is. Ami pedig pár éve még vonzó koncerthelyszíne volt a városnak. Ma meg kibelezve, szétszedve árválkodik a hasonló nevű városrész közepén. Ha lenne kedve az embernek, szinte bármelyik oldalról bemehetne az 1975-ben átadott épületbe, megkockáztatva, hogy hajléktalanokba vagy az ürülékükbe botlik. Így őrizetlenül minimum balesetveszélyes az egykori mozi, ami majd csak akkor tűnik fel az illetékeseknek, ha valami baj történik benne. Remélem, még mielőtt ez bekövetkezne, jön valaki, akinek megmozgatja a fantáziáját az épület, amiben mozi már soha nem lesz. Ebben az esetben is őszintén megmondom, nem vállalkoznék a megmentésére. Mert az én ötleteim – a kezdő zenekaroknak fenntartott próbaterem, a helytörténeti gyűjtemény vagy valamiféle közösségi tér – csak nagyon-nagyon jóléti államokban lennének működőképesek, vagy ha nyernék a lottón, vagy ha nem építettünk volna újabb és újabb középületeket, miközben magukra hagyottak is vannak.

Mondom, nem esik jól évente ugyanezekről az épületekről írni. Ezért nem futok neki újra a Tiszaliget bejáratánál pusztuló Aranylakatnak, a Tisza-parti tárháznak, a Szapáry úti Nemzeti szállónak és a városhatárában lévő laktanyáknak sem. Csak szomorúan konstatálom, hogy miként pusztulnak Szolnokon értékes épületek.