A nyolcvanas évek végén, ha valaki évente egyszer telefonkönyvért mehetett a szolnoki Nagypostára, akkor kiválasztottnak érezhette magát. Pontos arányokat nem ismerek, de alig emlékszem a baráti körömből bárkire, akinél odahaza telefonkészülék lett volna. Így telefonkönyvvel is csak a nyilvános fülkékben – mára ezek is szinte teljesen eltűntek -, az intézmények majdnem bárki által használható készülékei alatt találkozhattunk, avagy valamelyik postán kérhettünk a postáskisasszonyoktól. Azt a néhány számot, ami a mindennapi létfenntartáshoz kellett, megjegyeztük, felírtuk, avagy megkérdeztük valamelyik ismerősünktől. De egészen biztos vagyok abban, hogy akkoriban sokkal több telefonszámot tárolt az agyunk, mint napjainkban, amikor már okostelefonokat használhatunk.
Nem emlékszem pontosan, de talán tíz éve is lehet, hogy utoljára saját, vaskos telefonkönyvünk lett volna, avagy fellapoztam volna egy ilyen kiadványt. Mondhatnám, hogy kiment a divatból, meg azt is, hogy meghaladta a technika. Pedig a mai napig jelenik meg Szolnok város vonalas készülékeinek előfizetőiről nyomtatott kiadvány, és számomra ugyanolyan kérdés, hogy kinek van erre szüksége, minthogy ki használ ma még vonalas telefont. Ám ennél a filozófiai fejtegetésnél sokkal fontosabb, hogy a több mint százötven létező telefonkönyvek nemcsak neveket és számokat tartalmaztak, hanem egyfajta lenyomatai is voltak a kornak, az adott városnak, az ott élő embereknek, a kereskedőknek.
Merthogy a telefonkönyvekben sokáig feltüntették, hogy az illető előfizető – akihez az a bizonyos szám tartozik – pontosan hol lakik. Azaz egy ilyen jegyzék azonnal kiadta az adott település utcanév listáját is, és megőrzött olyan neveket, amelyeket később átneveztek vagy megszűntettek. De az előfizetők – általában a családfők – neve mellett feltüntették a foglalkozást is, így ha valakinek orvos, autószerelő, tanár vagy ügyvéd kellett, elég volt csak végigfutni a felsorolást. Mivel a kilencvenes évek elejéig a telefon nem mindennapos használati eszköz volt, hanem már-már kiváltság – néhány esetben örökség -, arról is képet kaphatunk egy régi regisztert lapozgatva, kik is tartoztak a kiváltságosok szűk körébe.
Ám ennél is érdekesebb, hogy a régi telefonkönyvek tele voltak hirdetésekkel. És bár nekem csak a kilencvenes évek, még mobilok előtti időszakáról vannak személyes tapasztalataim, úgy emlékszem, ezek nem is voltak olcsó felületek. Valószínűleg azért, mert akkoriban egy-egy ilyen kiadvány tényleg egy éven át mindennapos használatban volt. Sőt, mivel az előfizetői hálózat lassan bővült, a számok ritkán változtak, volt olyan könyv, amit évekig őrizgettek. Főleg, ha mindenféle személyes megjegyzések, kiemelések kerültek bele. Szóval megérhette ezekben hirdetni. A szolgáltatók, kereskedők éltek is vele. Így egy-egy régi telefonkönyv arról is árulkodik, hogy például a szocializmus évei alatt milyen maszekok – autószerelők, zöldségesek, magán praxist működtető orvosok – voltak a városban.
Mindez azonban már a múlt. Miként a telefonkönyvekben hirdetett dísztávirat, egyáltalán a távirat is. Ha jól emlékszem, utoljára majdnem két évtizeddel ezelőtt, első gyermekünk születésekor kaptunk dísztáviratot. Azt viszont nem tudom, hogy én mikor küldtem az utolsó ilyet. Talán csak a fiatalabb generációk kedvéért érdemes felidézni, elmagyarázni, hogy a dísztávirat nem volt más, mint egy tematikus képekkel – esküvő, születés, halálozás, születés- névnap – ellátott, kisnyomtatvány, amelyekből minden postán volt kellő mennyiség, így a távirat szövegét a belső oldalára be lehetett helyezni, és már kész is volt a dísztávirat. Szemben a sima, postászöld borítékban érkező, de ugyanúgy táviratkihordó által kézbesített távirattal.
És sorolhatnánk az elmúlt évtizedekben eltűnt nyomtatott, kézbe vehető dolgainkat. Munkakönyv. Valutalap. Telefonkötvény. Kártyanaptár. Újságok naptár mellékletei. Zenekarokat, sportolókat, filmszínészeket megörökítő, ugyancsak az újságokba elhelyezett poszterek. Nem sírom vissza ezeket, csak azon gondolkodom, hogy a pillanat kommunikációját szolgáló elektronikus kiadványok mennyire őrzik majd a múltunkat. Újabb harminc év múlva, honnan fogom tudni, hogy Szolnokon hol, milyen üzlet, szolgáltató, kocsma működött? Mert az emberi emlékezet nagyon szelektív. Sokszor már azt nem tudjuk, hogy a pár éve átnevezett utcának a sarkán két éve milyen bolt volt. Ezért lehet, hogy a jövő emiatt szegényebb lesz.
