Két nappal később először az derült ki – már a vonaton ülve -, hogy a helyjegyem nem az általam kinézett vonatra szól, hanem egy későbbire. Tisztán emlékszem, hogy melyikre kértem, amit talán az is bizonyít, hogy két nappal később ahhoz a vonathoz mentem ki. A kedves kalauz kioktatott, hogy átvétel előtt mindig alaposan nézzem meg, hogy mit veszek. Megkérdezhettem volna: miért, a pénztárban ülő kollégáinak, nagy valószínűség szerint egy egyszerű magyar mondatot nem sikerül dekódolniuk? Nem kérdeztem meg. Fizettem. Volt jegyem, helyjegyem, a szolgáltatást egyszer vettem igénybe, de mint kiszolgáltatott szolgáltatást igénylő nem tehettem egyebet.

Aznap délután ismét felültem a vonatra, hogy visszatérjek Szolnokra. Igen, a két nappal korábban vásárolt, és egyszer már kezelt menetjegyemmel. Nem stimmelt. Derítette ki az a kalauz, aki másodjára akart firkálni a fecnire. Mi a baj? – döbbentem meg. Hát csak az – derült ki a szakszerű tájékoztatóból -, hogy a jegyem nem Szolnok-Budapest-Szolnok, hanem Budapest-Szolnok-Budapest viszonylatban érvényes. Ez persze a reggeli megbüntetőmnek nem tűnt fel, ahogy annak a pénztárosnak sem, aki ehhez a jegyhez minden további nélkül kiadta a helyjegyeket is. Arról nem is beszélve, hogy számítástechnika?

Előre megváltottam a menetjegyemet, 4040 forintért. Két napig kamatozott is a MÁV kasszájában.

Tanulság? Soha többé előrelátás. Soha többé bizalom. Azt meg csak remélem, hogy a MÁV többi alkalmazottja megérti, amit embertársai mondanak neki, és azt cselekszi, amit kérnek tőle. Mert, ha nem, akkor a vasút valóban veszélyes üzem.