Szolnok 1944. június 2-ai bombázása volt eddig számomra a legismertebb, személyes érintettség okán pedig a leginkább „kézzelfogható” második világháborús, magyarországi légitámadás. Annak ellenére, hogy csak néhány fotó, ennél is kevesebb személyes visszaemlékezés és pár tudományos közlemény tudósítja az utókort a vasútállomást és környékét ért pusztításról, illetve említi, hogy az év őszéig további szövetséges légitámadásokat kellett elszenvednie a városnak. De ez az egész eddig az én fejemben sem volt a háború, a fejlődő haditechnika vagy éppen a magyarországi politikai és harci események kontextusába helyezve, sőt a személyes, kisemberi történetek sem jelentek meg a kevéske és többnyire száraz tények között. A győri „24x a pokolban” című kiállítás megnézése óta már tudom, hogy leginkább azért nem állt össze a szolnoki kép, mert Szolnok utolsó háborús évének legsúlyosabb katonai pusztításait eddig soha, sehol, senki nem mesélte el olyan összeszedetten, elfogulatlanul és múzeumtechnikailag is zseniálisan, mint teszi azt a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum kiállítása.
A győri Esterházy-palotában december 29-ig még látogatható kiállítás ráadásul iskolapéldája annak is, hogy viszonylag kevés anyagból is lehet 21. századi, felnőttnek és gyereknek egyaránt lebilincselő történelmi tárlatot csinálni. Sőt, sokak számára talán nóvumként hatna a filmbejátszás, a VR-szemüveg és az okos eszközök használata, amiket a győriek nem a modernség látszatáért, valamiféle díszítőelemként használnak korabeli tárgyak és nyomtatványok között. Az pedig elfogult szolnokiságomnak adott egy kisebb pofont, hogy repüléstörténeti tárgyakban, roncsokban és egykori pilóták eszközeiben máshol milyen gazdag gyűjtemények vannak.
A Győrt 1944. április 13-a és 1945. március 20-a között ért 24 darab (!) szövetséges és szovjet légitámadást bemutató kiállítás összesen csak négy helyiségből áll, és talán nem is nagyobb, mint egy méretesebb lakás. Mégis két órát töltöttem benne. Az indító előtér és az első helyiség azonnal képbe hozott a második világháború adott időszaka, az életkörülmények illetve a tömegpusztító fegyverek és a katonai célpontok tekintetében. Ehhez pedig nem kellett más, mint egy jól kiválasztott korabeli filmhíradó egy „moziban”, néhány utcai plakát, meg persze pár lényegretörő tabló. Azaz a rendezők megágyaztak ahhoz, hogy belépjek abba a terembe, ahol a légvédelem és a légoltalom bemutatásával megérezhettem valamit a háborús nyomásból, a bizonytalan készülődésből. Mindezt egy egészen aprólékosan, de nem giccsesen berendezett légópince-másolattal is segítették a múzeum munkatársai.
Akik innen vezettek át a Győrt ért első, de lepusztítóbb szövetséges lépcsapást felelevenítő helyiségbe, ahol VR szemüveg segítségével a város utcáin járhattam a támadás utáni pillanatban, majd azt levéve valós tárgyak segítségével ismerhettem meg például a ménfőcsanaki csodát, a babakocsikban megmenekülő kisfiú történetét. Képek, bombák, repülős holmik mellett egy valódi okoseszköz segítségével Győr tértképén szinte bombáról bombára követhettem a pusztítást, azaz még véletlenül sem a kurátor könyvét kellett lapozgatnom. Ezt az egy helyiséget is felírnám sokaknak kötelező tanulmányútként.
Persze mondhatnánk, hogy Győrben könnyű volt egy ilyen kiállítást megcsinálni, hiszen a helybéli Dobos Vilmos fotóriporteri alapossággal örökítette meg az 1944. április 13-ai eseményeket a lerombolt házakkal, az áldozatokkal és a romeltakarítással együtt. Talán ezért sem véletlen, hogy az újjáépítésről és az emlékezésről szóló utolsó helyiségbe egy olyan folyosón vezetnek át a kiállítás rendezői, ahol elég kemény képek mutathatják meg a pusztítást. És sehol nincs politikai elfogultság, szembenálló felek vagy pláne az áldozatok hibáztatása, csak objektív tények és emlékek vannak a világtörténelmet elszenvedő kisemberekről és pusztuló értékekről, városról. Mindenre pedig Hadarics Gábor „Halálos évszak” című dokumentumfilmje teszi fel a koronát, ami vállalható hosszban nemcsak a Magyarországot ért – köztük a szolnoki – légitámadásokról szól, hanem megszólaltat győri és Győr környéki túlélőket is.
És ez természetesen még nem minden. Mert az egy dolog, hogy a bejáratnál Dobos Vilmos fotóit kötetben rendezve lehetett megvásárolni. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy az utcai hirdetések mellett nagyon profi szóróanyag, sőt szeptember és december között tízalkalmas programsorozat is kapcsolódik a Cserhalmi Zoltán történész-muzeológus irányításával létrejött kiállításhoz.
Nem tagadom, a rendkívüli élmény mellett hatalmas keserűség is volt bennem a győri kiállítás láttán. Mert egészen elképesztő és végtelenül elkeserítő, hogy Szolnok 20. századi történelmének egyik legnagyobb katasztrófa-sorozatáról, a város 1944-es borzalmairól a 80. évfordulón egy árva kukkot nem sikerült szervezetten, intézményi keretek között, a légszélesebb nagyközönséget megszólítva mondani. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem voltunk képesek emlékezni és emlékeztetni – tanulni és a jövő generációját tanítani – arra a szűk évre, ami fenekestül fordította fel és változtatta meg Szolnok történelmét. Irigylem a győrieket, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumnak pedig csak gratulálni tudok, hogy betöltik a feladatukat.
