Igen, ilyen könnyed, nyári bohózattal kell zárni az évadot, ha a következő év bérleteit mielőbb el akarja adni egy színház. Főleg, ha mer kockáztatni, és bízik a színészeiben, hogy azok lubickolni fognak a klasszikus francia vígjátékban, illetve a közönségében, hogy vevők lesznek minderre.
Még ha esetleg nem is rajonganak a kortárs, modern festészetért, akkor is nézzék meg Véssey Gábor tárlatát a Szolnoki Galériában, ugyanis hatalmas képei azt is remekül illusztrálják, hogy milyen fantasztikus kiállítóhely az egykori zsinagóga. Ami közelről érthetetlen, távolról összeáll.
Tévénézésre még soha sem ösztönöztem, de a Kossuthkifli harmadik része után úgy döntöttem, megpróbálom rávenni az olvasóimat, hogy vasárnap este kapcsoljanak a Dunára. A Fehér Béla nagyszerű regényéből Rudolf Péter által rendezett hatrészes sorozatnak ugyanis sok erénye van.
Aki válogatás nélkül szereti az operettet és nem bánja, hogy azt hagyományos módon állítják színpadra, ráadásul kedvét leli abban, ha sokan vannak a színpadon szép jelmezekben, az elégedett lehet a szolnoki Luxemburg grófjával. A többiek meg kihagyhatják.
A tizenhetedik alkalommal újrajátszott Szolnoki csata sok tekintetben más volt, mint az előző fél évtized hadijátékai, sok szempontból pedig ugyanúgy nem tudott átlépni önmaga árnyékán, mint a korábbiak. Szórakoztató és szerethető volt. Kár, hogy csak a szolnokiaknak.
