Hónapokkal a bemutató után ültem be az Egy bolond százat csinál című darab szolnoki előadására. Semmi egyebet nem akartam, csak egy kis péntek esti kikapcsolódást. A teltházas nézőtéren ezt meg is kaptam. Ennyi és nem több. De miért baj az, ha a színház erről is szól?
Már a küszöbön majdnem hanyatt estem. Nem sokat vártam ugyanis a Szolnoki Galéria Műgyűjtők féltet ritkaságai című kiállításától. Erre benyitok, és előbb egy Ingo Glass kisplasztikán akad meg a szemem, aztán meg három Aknay képen. Mi van itt? Az elmúlt évek legjobb kiállítása.
Ady versei döbbenetesen aktuálisak. Molnár László előadásában pedig elevenek és a belsődbe hatolnak. A Lovatlan Szent György bemutatójának végén azt gondoltam, több verset kellene olvasni. Hazafelé cipelve az egészet aztán beláttam: az olvasás kevés. Így hallgatni jobb.
Azért sem fogom elárulni, hogy mi köze egy Brazíliában játszó cigányprímásnak az első magyar építésű PC-hez, mert azt szeretném, ha minél többen megnéznék a Damjanich Múzeum új időszaki kiállítását, amely a személyi számítógépek hőskorába vezet.
Nemcsak a színészektől, de a nézőktől is komoly teljesítményt követel a szolnoki színház új darabja. A Stuart Máriának ugyanis nem könnyeden szórakozni vágyó kívülállókra, hanem a művel együtt gondolkodni tudó résztvevőkre van szüksége. Kihívás, de megéri.
