A Hild tér sarkánál elindult felém, de két lépés alatt végigmért és kikerült. Talán felrémlett, hogy néhány napja a vasútállomáson nem volt velem szerencséje. Pár perccel később a Hild tér másik sarkán, másik szereplővel megismétlődött a jelenet. Másokra utaznak a nyomulós kéregetőket.
Emlékeznek még a megyei rendőrség nagy médiavisszhangot kiváltott húsvét előtti akciójára, amikor drónnal fülelték le a Bercsényi és a József Attila út kereszteződésében a stoptáblát figyelmen kívül hagyó szolnoki sofőröket? Ma már nincs meg a stoptábla. Így még gázosabb az akció.
Jó ideje azon gondolkodom, hogy a jelen elhomályosíthatja-e a múltat. Sohase hittem volna, hogy egyszer még ilyesmin fogom törni a fejem. Miként azt sem, hogy a második világháború szörnyűségei után Európában hasonló dolgok történhetnek. Nagyon beárnyékolódott a győzelem napja.
A szabad sajtóhoz nemcsak megfelelő törvényi és gazdasági háttér, felkészült újságírók kellenek, hanem igényes, tájékozódni akaró, kételkedni tudó kiművelt emberfők is. Csak így van értelme feltenni a kérdést, hogy a média befolyásolni vagy informálni akar-e. A sajtószabadság nemzetközi napja van.
Hétköznapok, amiben van egy közel másfél hónapig utazó képeslap, két szürreális élmény a szolnoki vasútállomáson, meg hetvenhét elvesztegetett perc a bankban, ahol négyen próbálták bebizonyítani, hogy értenek ahhoz, amivel foglalkoznak. Kalandok, amik miatt kalandvágy tombol bennem.
