Tisztelem azt, aki dolgozni akar. Azt meg pláne, aki a munka lehetőségét is maga teremti meg. Azt pedig elismerem, hogy kezdő vállalkozóként drága dolog hirdetni. Mindezekkel együtt nem vagyok biztos abban, hogy egy olyan vállalkozóra bíznám a kertem gondozását, aki a hirdetését fákra szögezi fel. Nem egyre! Az egész város tele van az ilyen plakátokkal.
Még emlékszem a nyolcvanas évek közepén azokra a vasárnap délutánokra, amikor a Petőfi Rádió sorolta a hétvégi eredményeket, és ilyenkor a Szolnoki Cukorgyár focicsapatáról is említést tettek. Ez akkoriban volt, amikor a cégek közjólétébe - a profit maximalizálás helyett - még belefért egy pálya építése, majd a csapattal együtt a fenntartása. Az én gyerekeim majd a pályák helyén létrejött kaszálókról mesélhetnek.
Kiborultunk, amikor messziről nyakunkba engedték a ciánt. Azóta minden évben megfogadjuk, hogy óvjuk a Tiszát. Hát, az árvíz hozadéka nem ezt mutatja. Mert az ártéri fákon felakadó szemét nem messziről meg távolról jön! Nem! Ez mind Kisköre alatt a folyóba került mocsok. Ha más szennyezi, az fáj. Ha, mi, akkor az a kultúránk része?
Azt tanultam, hogy a kék, négyzet KRESZ-táblák a tájékoztatást szolgálják. A Baross és az Ostor út sarkán, a tartóoszlop alján lévő ezt biztosan nem teszi. Mert az nem infó, hogy benzinkút. A hol, merre kérdésre is válaszolni kellene. Bár, vasárnap reggelre általában megfordul a tábla, mivel túl alacsonyan van. Tehát tájékoztatni nem tájékoztat, csak összezavar. Ami zavar.
Ne találgassanak! Ha a vasútállomás felé járnak, az épület művelődési ház felőli végénél nézzenek fel! A hiányos álmennyezetben helyet talált a Természet. Szolnok egykor híres volt a molnárfecske telepeiről. Íme egy újabb kolónia, amit mutogathatunk. A végig hiányos lámpasort meg valahogy kitakarjuk.
