Csalódottan álltam Strasbourg külvárosában, egy tisztviselő negyed apró utcácskájában, az egyforma rózsaszín, repkénnyel befuttatott házak között. A bejáratok az utcáról nyíltak, a szűk udvarokban kocsi beállók, hátrébb egy kis zöld. A kertek mögött pedig egy hatalmas monstrum, az Európai Parlament épülete.
Az ország egyik legjobb szerkesztője egyszer azt mondta: soha ne írj arról, ami lesz, mert nem biztos, hogy az úgy is lesz. Sokszor jutnak eszembe szavai Szolnokon. Néhány beruházásról már annyiszor leírták, hogy milyen jó lesz. Aztán még mindig semmi.
Mi a feladata egy önkormányzati képviselőnek? Az őt delegáló párt katonájaként fegyelmezetten szavazni, avagy a választók akaratát, véleményét, elképzeléseit képviselni, és a választók nevében a közhatalom gyakorlóit ellenőrizni? Demokrácia-felfogás kérdése. Ha az utóbbi mellett teszem le a voksom, akkor nem jobb a kevesebb képviselő.
Várom a köremaileket, az iwiw-es üzeneteket, a Facebook-os csatlakozási lehetőséget, és a népi mozgalomról szóló diadalittas híradásokat, amelyek a tűzijátékok pénze után a falra akasztandó százmilliókat is nemesebb célra szánják. Mert számoljunk csak!
Még márciusban került egy régi képeslap az Album rovatba. A képen a megyeháza hátsó homlokzata látható, előtte egy gondozott parkkal, a későbbi Damjanich uszoda helyén. A fotóhoz fűzött szöveget most Csönge Attila levéltáros, dokumentumokkal alátámasztva helyesbítette. Köszönet érte.
