A közbeszerzés intézményét annak idején azért találták ki, hogy a közpénzek körül burjánzó nagy magyar mutyikat minimalizálja. Akinek valaha is volt bármi köze a honi közbeszerzésekhez, az biztosan tudja, hogy ez nem nagyon valósult meg. Viszont sok minden lelassult, és tombol a hülyeség. Például a 4-es úton.
Ismerős arc tűnik fel az utcán. Nézzük egymást, aztán továbbmegyünk. Igen, mintha ő lett volna. Aztán péntek délután, a 25 éves osztálytalálkozón kiderül, valóban ő volt, ő is megismert, csak hát nem olyan egyszerű negyedszázad után folytatni. Alkalom kell hozzá.
A legnagyobb magyar bank legkisebb szolnoki fiókja reggel negyed kilenckor. Hosszú, folyosószerű ügyféltér, legalább tíz pulttal. Háromnegyed nyolckor nyitottak. Fél óra alatt két pulthoz érkezett munkatárs, plusz a biztonsági őr, aki éberen figyeli az érkezőket.
A Victor Hugo méltóságteljesen érkezett Püspöki felől a Tiszán. Feltűnése épp oly meglepő volt, mint hajókürtjének hangja, amivel Szolnokot köszöntötte. A francia zászló alatt hajózó víziszálloda csak pár percet töltött a szolnoki vizeken, és talán néhány utasának feltűnt a parton a három templom tornya. Talán!
Néha az az érzésem, mintha egész Szolnok egy nagy autósiskolaváros lenne, minden utcában, minden bonyolultabb kereszteződésben legalább egy tanulóvezetővel. A reggeli csúcsban, napközben és persze délután is, amikor van a város életében egy kritikus óra. Nem dohogok, csak mesélek. Egy csúcsforgalmas, tavaszi délutánról?
