A Tiszaligeti strand bejárata előtt állok, amikor a viacoloros járdára bekanyarodik egy családi autó. A kerékpártartókig hajt, szinte az ajtóig húzódik. Jól szituált családapa és kamasz fia száll ki, és indulnak a befelé. Én bukó meg beszólok, hogy ezt mégis, miként gondolják? A feltételezhetően tisztességes, jóravaló apuka csodálkozva néz rám, nem érti, mi bajom. Majd menekülésként megkérdezi, hogy ki vagyok. Mondom, tulajdonképpen senki, csak szerintem nem helyes az uszoda bejárata előtt, a járdán parkolni. Még akkor se, ha sietős vagy ez kényelmes. Megvetően néz rám. Nem mond semmit. Otthagynak, bemennek az uszodába, a kocsi meg parkol ott, ahol én gyalog meg bringával járok.
Akkor most hogyan? Szóban és a közösségi oldalakon mindenki egy normális országra vágyik, meg tőlünk nyugatabbra fekvő országokkal példálózik.
A múzeummal folytatott vitám egyik pontja, hogy hétfőn hivatalosan zárva vannak, de ha valaki mégis meg akarja nézni a kiállításokat, és tudja a megfelelő telefonszámot, akkor be lehet jutni, bármit megmutatnak. Én meg nézek bután, hogy ha tulajdonképpen semmi akadálya a hétfői látogatásnak, akkor miért kell zárva lenni. Minek olyan szabály, amit tulajdonképpen bármikor meg lehet szegni. Ez kicsit olyan ez, mint amikor Bástya elvtárs a Tanúban az üres uszodában úszott, miközben mások a bejárat előtt dekkoltak.
Akkor most hogyan? Vannak szabályaink, amelyeket csak azért hozunk, hogy teljen a papír, de tulajdonképpen mi sem gondolunk komolyan.
A vasútállomásokon és a vonatokon jó ideje tilos dohányozni. Vannak, akik mégis megteszik. Miközben vasutasok tucatjaival találkoznak. Nem szól senki. Talán mert nem az ő dolga. De akkor kié? Van nemdohányzási felelős? A vonatokon biztos nincs. Ott csak akkor tör ki némi balhé a wc-ben, stikában cigiző miatt, amikor a menetszél már az utastérbe sodorja a szagot, vagy valakinek sürgős dolga akadna a piciny helyiségben. Az egy szem kalauz jegyet vizsgál, vonatot indít, bemond, nem ér rá plusz szabályok betartatására.
Akkor most hogyan? Hány olyan szabályunk van, ami létezik, de csak akkor tartjuk be, ha valós veszély a büntetés? Meg lehet nézni a rokkant parkolókat. Mintha kuruc virtus lenne a szabálytalankodás ott, ahol messze a labanc.
Apróság, mégis hányszor bosszankodunk, hogy nem tudunk sorban állni. Nézzenek szét a színházban, az előadás végén a ruhatáraknál. Nem érkezési sorrendben várjuk, hogy ránk kerüljön a sor, hanem a pultok szélességében tolakszunk, tukmáljuk a bilétákat. Aki meg volt olyan hülye, hogy sorban próbált állni, vacakul érezheti magát. Milyen matematikai képlettel lehetne bizonyítani, hogy a tolakodás sokkal lassabb eredményt hoz, mint a sorban állás? Persze, ki a francot érdekel, ha már megvan a kabát? Igaz, rettenetesen tudunk magunkban háborogni, ha a vasúti pénztárnál valaki a sor elejére tolakszik, mert mindjárt lekési a vonatot, vagy kora, neme, bőrszíne, egészségi állapota vagy bármi miatt nincs kedve várakozni. Magunkban dúlunk-fúlunk, ha meg valaki beszól a tolakodóknak, akkor szinte köddé válunk. A szabályokért harcoljanak a hősök, mi csak az eredményeket akarjuk élvezni.
Akkor most hogyan tovább? Lopnak, csalnak a politikusok, bennünket minden korrupcióból kihagynak, mi sok talpig becsületes ember nem megyünk semmire. Másokról mindig tudjuk, ha hibáznak, magunkról soha. Mindig csak a nagy dolgokat látjuk, azokat akarjuk megváltoztatni. Pedig apróságokon is múlhatna a jobb kedv. Talán kicsit a közös is jobban menne, ha nem csak ők, hanem mi is – igen én is – kicsit betartanánk azokat a szabályokat, amiket magunknak hoztunk.
