Alig él már olyan, akinek emlékei lehetnek arról a nyolcvan évvel ezelőtti vasárnapról, majd Szolnok esetében az azt követő bő fél évről, ami megtizedelte a város lakosságát, elpusztította építményei jelentős részét, gyalázatos tettek színhelyévé tette utcáit. Nem lenne szabad elfelejteni 1944-et!
Ennyi idő van hátra az idei önkormányzati és az európai választásokig, amikor is fél évtizedre, azaz a 2020-as évek végéig adunk felhatalmazást képviselőinknek, hogy rólunk és helyettünk döntsenek. Kilencven napunk lenne, hogy felkészülten szavazzunk. Mert nem babra megy a voks!
Országos és helyi dilemma is, hogy szabad-e utólag abba a fészekbe "belecsinálni", ahol addig éltünk, ahonnan korábban etettek bennünket. Gyanítom, az elkövetkező hónapokban ez a dilemma erősödni fog. Aminek szerintem van egy kellemetlen, mindenkit érintő következménye.
Három évtized fejlődésére visszanézni maga a pánikroham, hisz ilyen tempóban a következő harminc év se ígér túl sok jót. Énekelhetjük Demjén Ferenc örökbecsűjét, csak éppen a szívünk nem a búcsú, hanem a valóság miatt szakad meg. Korlátozni kellene a tapasztalást, hogy jó vasutunk legyen.
Egy városról sok mindent elárulnak a saját ünnepei. Nem a koszorúzások meg a hivatalos megemlékezések, hanem azok, amelyeken a helyiek valamit valóban együtt ünnepelnek. Van Szolnoknak ilyen? A farsang idénre már elmúlt, nekem mégis a farsangról jutott eszembe a lakmusz.
