Ismerik azt az érzést, amikor valamit nagyon vártak, az eljött, jó volt, de aztán véget ért? És ott marad valami hatalmas üresség az ember szíve környékén. És aztán már csak azt számolgatja, hogy mikor jönnek el ismét a remek pillanatok. Amiket illik megköszönni is.
Ahogy a szüleimnek Honthy Hanna a Csárdáskirálynő Cecíliája, nekem örökre Sebestyén Éva. És az a színésznő, aki először mutatta meg karnyújtásnyira tőlem, miként lesz egyetlen perc alatt a civilből művész, és hogy az igazi színész, egy erdő közepén is színpadot tud varázsolni.
Az Ady és a Ságvári kereszteződésében, a piacnál, kedden reggel, ismét nem működnek a jelzőlámpák. Mondhatni, lassan megszokjuk, bár megérteni nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy a reggeli forgalmi káosz miért nem tűnik fel azoknak, akik az adónkból állítólag szolgálnak és védenek minket. Maguktól?
Elvesztettem a fogadást, amit előző feljegyzésem végén ajánlottam. Azt hittem, az idők végezetéig tátonghatok és növekedhetek Szolnok egyik csendes, ám olykor forgalmas utcáján. Végem van! - Egy lyuk utolsónak tűnő feljegyzései az aszfaltról.
Nehezen születtem, de egy csütörtök reggel végül sikerült világra jönnöm. Örülök, hogy szolnoki lettem, hiszen sok testvérem tátog a közelemben. Szépen növök, növekedek, egyre több ismerősre teszek szert. Egy lyuk vagyok a város egyik utcájában.
