Szolnoki mesék

Karácsony óta könyörögtem anyáméknak, hogy látogassuk meg a szolnoki unokatesóimat. Emlékszem, nem igazán értették, miért lett hirtelen fontos, hogy azt a két elviselhetetlenül eleven kissrácot lássam. Én meg nem mertem megmondani, hogy tulajdonképpen nem ők, hanem a huszadik emeleti lakásuk izgatott, ahová előző nyáron költöztek.

Előtte soha sem jártunk náluk Szolnokon. Eleinte azért, mert fél évente új albérletbe költöztek, amelyekben anyám szerint, ők is csak összehúzott seggel fértek el. Aztán meg, amikor megkapták a vasúttól a lakást az állomásnál, a huszonnégyemeletes huszadik emeletén, a nehézkes közlekedés miatt nem mentünk. Autónk nem volt, csak a Jaszival döcöghettünk volna be Szolnokra. Apám viszont utált mindent, ami kizökkenthette a megszokott hétköznapjaiból. Otthon, a faluban érezte csak jól magát. Nem is nagyon utaztunk addig sehová, 1977. március 4-ig talán még bőröndöt se láttam.

Meg is lepődtem, amikor azon a péntek délutánon hazaértünk a húgommal az iskolából. Én másodikos voltam, ő meg elsős, és két nagy fekete bőrönd fogadott bennünket a konyhában. Anyám kiabálva, csapkodva pakolt, miközben szinte elénk lökött egy-egy tál krumplilevest. Apám meg sértett dúvadként gyújtott egyik cigarettáról a másikra, és egy szót sem szólt, csak a szemei szikráztak. Egyik sem volt szokatlan. Többet láttam őket marakodni, mint kedvesen szólni egymáshoz. Csak akkor mutattak bármi érzelmet egymás iránt, ha vendégeink voltak, vagy vendégségbe mentünk. Olyankor mi voltunk a tökéletes család.

Hosszas kérdezősködés után, kelletlenül árulta el anyám, hogy utazunk. Szedjük össze, amit nagyon vinni akarunk, mert fél óra múlva indul a Jaszi, és még az állomásra is ki kell érnünk. A húgom rohant, hogy magához vegye kedvenc babáját. Engem viszont semmi nem érdekelt, csak a nagy kaland, hogy végre olyan magasról nézhetek majd le, ahonnan addig senki az osztályból. Még el se indultunk, de már azt terveztem, mit fogok hétfőn elmesélni a suliban. Képzeletben Pestig elláttam, és karnyújtásnyira voltak tőlem a szolnoki repülőtér harci gépei.

Apámról szakadt a veríték mire loholva az állomásra értünk. Anyám visított az ismerős forgalmistának, hogy ne indítsa még a vonatot. Fellökött bennünket az utolsó kocsiba, felugrott a lépcsőre, és onnan szapulta apámat a lassúsága miatt. Aki éppen fellépett, és máris hatalmasat rántott a kocsikon a gőzös.

Falusi gyerekként tátott szájjal bámultam a szolnoki állomást. A peron rengeteg lámpája és a fehér fényben úszó aluljáró miatt fel se tűnt, hogy közben besötétedett. Megbabonázva léptem ki a csupa üveg meg márvány állomás épületéből, és elakadt a lélegzetem, ahogy fölém tornyosult a huszonnégyemeletes. A mintapárrá változó szüleim csodálkozó hangot mímelve noszogattak, hogy fogjam az unokaöcséim kezét, ha már hónapok óta látni akartam őket. Érdekelt is engem az a két kis pisis? Csak a huszadik emeleti lakás meg az erkélyük izgatott.

Kiléptem az erkélyre és sírva fakadtam. Közben ugyanis köd lett, így már végképp semmit se láttam a magasból. Ráadásul mindenki veszekedett, hogy jöjjek már be arról a rohadt erkélyről, mert kihűlik az lakás. És vigasztalni se próbáltak, hogy majd másnap. Ma már értem, miért. A felnőttek pontosan tudták, hogy az a másnap nem olyan lesz, mint az addig megszokott másnapok.

Nem emlékszem, mikor feküdtem le, csak arra, hogy rázkódni kezdett az ágy, nyikorogtak a szekrények, és hatalmas csattanással valami landolt a konyha padlóján. Halottam, ahogy mindenki megmozdult. Apám szólalt meg először: mi a franc volt ez. Aztán anyám húga, hogy csendesebben, ne ébredjenek fel a gyerekek. Abban a pillanatban bömbölni kezdett a húgom. Anyám kiugrott az ágyból, felcsapta a villanyt, hogy csitítsa, ám mintha a lépése indította volna el, újra mozogni kezdett az egész lakás. Ültem az ágyon, és körülöttem recsegve mozogtak a falak, cidriztek a szekrények. Ezt a házat is felrobbantják, ugrott fel anyám testvérének a férje, és ölbe kapta a két unokaöcsémet. A felesége sikítva rontott utánuk. Feltépték a bejárati ajtót, és kifutottak a lakásból. Apám cifrát káromkodva húzott ki az ágyból, miközben anyám jajveszékelve vonszolta a bőgő húgomat.

Az emelet minden lakása nyitva volt. Kiabáltak, visítottak az emberek. Valaki üvöltött, hogy a lift nem működik, lépcsőn kell lemenni. Mezítláb botorkáltam apám után, aki egyre csak megtorpant, mert lassan megtelt a lépcsőház. Nem tudom, hogy tényleg újra megmozdult-e a ház vagy csak a hullámzó tömeg, netán az iszonyatos félelem miatt éreztem. Mikor végre az utcán voltunk, apám életemben utoljára az ölébe vett. Halottam, hogy zilál, anyámmal perel vagy anyám morog vele. Csak évekkel később fogtam fel, miért is mondogatták egymásnak, mikor már félig aludtam, hogy nekik sosincs szerencséjük, az új élet is jól kezdődik.

A következő emlékem, hogy másnap hajnalban ülünk egy buszon. Mellettem apám, az előttünk lévő üléseken a húgom és anyám. Mi, akik soha nem utaztunk, negyven emberrel társasutazásra indultunk Jugoszláviába. Apám megtiltotta, hogy útközben bármit kérdezzek. Nem szólhattunk egymáshoz. Még akkor sem, amikor a hírekben bemondták, hogy súlyos földrengés rázta meg Romániát, amit néhol Magyarországon is érezni lehetett. Anyám ugyan jelentőségteljesen hátrafordult, de nem szólt semmit. Talán ekkor néztek egymás szemébe utoljára.

Belgrádban szétváltunk. Apám azt mondta, megpróbál átjutni Ausztriába, aztán ha már németben lesz, felvesszük a kapcsolatot. Hármunkat Trieszt felé indított. Soha többé nem láttuk.