Szolnoki mesék

A szűk belvárosi utcán elképesztő robajlás söpört végig. A kellemetlen, fémek csiszolódását idéző hangok az egymással szemben lévő társasházak homlokzati között pattogtak, majd mintha kigurultak volna az utca végén, úgy lett üres csend mögöttük.

Az ablakhoz ugrott, de csak annyit látott, hogy a túloldalon lévő házak ablakain is megmozdult a függöny, mások is keresték a kora reggelhez nem illő zaj okozóját.

Visszaült a számítógépéhez. Abban a pillanatban, ahogy folytatni kezdte a betűk egymásmellé illesztését, mintha a világ legnagyobb ütvefúrója vagy légkalapácsa kezdte volna szórni magából a dübörgést. Fél hét volt. Sürgős megbízás miatt kellett már dolgoznia, ezért úgy döntött, kizárja a külvilágot, csak a munkára koncentrál, masszírozza a billentyűzetet, és nem érdekli, mi történik az ablakán túl. Ám vannak zajok, amelyek nem idomíthatók. Tompa puffanások, mint amikor több méter magasból zsákokat dobálnak a földre. Fémplató és feltört betondarabok találkozása, amikor a törmeléknek egy markoló kanala adja meg a kezdő lökést. Élesen felsíró fűrész, flex, hatalmas szöggel küzdő kalapács ütemes csattogása. Mintha az utca minden házát akkor akarnák lebontani, átépíteni vagy felújítani.

Nem bírt ülve maradni. Feltépte az ablakot. Derékig kihajolt, mert látni akarta, hol és ki lehet olyan elvetemült, hogy ilyen korán már dübörög. Már a hasát nyomta az ablakkeret, amikor észrevette, hogy csend terpeszkedik az utcán. Vagyis, nem, mert hallhatóan és láthatóan is egyre több ablak és erkélyajtó nyílt, nyikordult, hiszen mások is a saját szemükkel akarták látni lakóhelyük nyugalmának korai gyilkosát. De sehol egy daru, egy dömper, munkásokat szállító kisbusz, és bár két közeli telken is hosszabb ideje építkeztek az utcában, ezen a reggelen azok még teljesen kihaltak voltak.

Várt. Várta, hogy a fájdalmas zajok előkerüljenek és irányt mutassanak, de percekig semmi.

Viszont abban a pillanatban, ahogy leütötte billentyűzetén az első betűket, kezdtek szavak alakulni a monitoron, újra különböző hangok töltötték meg az utcát. Egekbe pattant vérnyomással hagyta abba az írást. Azon tűnődött, hogy újra kinéz, de homloka mögött lüktető erekkel konstatálta, ismét csend telepedett köré. Újra írni kezdett. Újra robajlott a környék. Nem akart figyelni, de nem tehette, mert, ahogy egyre gyorsabban heggesztette egymás mellé a betűit, úgy lett egyre kakofónabb a külvilág, amiben már nemcsak építkezési hangok, de hirtelen felhangosított tuc-tuc zene és artikulálatlan ordítozás is keveredett. Sírásra görbült a szája. Ritkulni kezdett a klaviatúra és az ujjbegyei találkozása, mire a kinti zajok is halkultak.

Felemelte a kezét a billentyűzetről. Csend vette körül. Lenyomtam az A betűt. Hatalmas kalapács falat repesztő hangja cikázott el az ablaka előtt. Szaporán nyomogatta az S-t. Kint beindult egy légkalapács. A D-re dömperbe döntöttek durva vasanyagokat, az F-re fafűrész sivított fel. Aztán hirtelen ismét elkapta a kezét a billentyűzettől, és újra megszállta a környéket az üdítő csend.

Azt gondolta, a kora reggeli zajok annyira felbosszantották, hogy agyvérzést kapott, és tulajdonképpen már nem a józan esze, hanem a megbolydult agya játszik vele. Mert mi más magyarázná, hogy ha megnyom egy billentyűt a laptopján, zaj csattan az ablakon túl, egy egész szó pedig hosszabb munkafolyamatok robaját generálja, egy teljes mondat pedig komplex kivitelezést rezonáltat fájdalmasan a levegőben? Felugrott az íróasztalától. Magasba emelte kezeit, a fejét forgatta, közben régi memoritereket darált, féllábra állt, ujjaival zongorafutamokat imitált. Mindene működött. Tehát nem bolondult meg és sztrókot sem kapott.

Odalépett az asztalához, állva, óvatosan leírta, hogy „ne!”

És igen. Pont ugyanannyi ideig, amíg a billentyűkhöz ért, dörömbölt a külvilág.

Leroskadt a székére. Úgy tűnhetett, mozdulatlanul, mereven bámul magam elé, ám belül tolakodtak a kérdések. Mert az nem lehet, hogy egy hülye kívánsága, egy régi átka így teljesüljön, ennyi év után valóra váljon. Hiszen nyilvánvaló, hogy az eddig csendes, a külvilágot nem zavaró munkája most olyan zajosabb lett, mint a legszabálytalanabb építkezés. Hányszor elképzelte, amikor hajnalban kezdő munkásokat, a hétvégén is dolgozó beruházókat, a maguk érdekein kívül senkivel nem foglalkozó alkalmi brigádokat hallgatott az ágyában, a konyhában, az íróasztalánál vagy egy film közben a kanapén, hogy micsoda bosszút állhatna, ha az ő munkáka is zajos lenne. Azt kívánta, minden betűje robbanjon rá a külvilágra.

De ilyen nincs. Nem létezik. Nem lehet.

Gondolta. Remélte.

Hiába. Minden billentyű érintése zajjal rázta meg a környéket. Minden leírt szó artikulálatlan hangokkal üvöltötte tele a szűk belvárosi utcát. A mondatai lehettek bármilyen jók, kintről betörő zajokkal légkalapálták a koponyáját. Felugrott a gép elől. Kávét főzött, reggelizett, a telefonján híreket nézegetett, élvezte a csendet, és ápolta a lelkiismeretét, hisz, ha már így elrontott valamit, nem akart kicseszni azokkal, akik semmiről sem tehettek. Nyolcig nem ért a betűihez.

Nyolc óra egy perckor ismét leütött egy A betűt, és fülelt. Semmi. S és D. Néma csend. Egy teljes szó, aztán egy mondat, egy oldal, és már el is felejtette, hogy akár ő is kelthette a kinti zajokat. Ha néha megakadt a gondolataiban, hallgatózott, olykor értelmetlen szavakat írt, amiket a csend után kitörölt. Képzelődtem, állapította meg. Később lehülyézte magát, hiszen ilyesmi nem fordulhat elő, hogyan lenne utcát rengető zaj abból, ahogyan a billentyűit pöcköli. Nincs rá logikus, de még mesebeli magyarázat sem. Még szerencse, sóhajtott fel, hogy reggeli felfedezését senkinek sem mondta el.

Egész nap nyugodtan dolgozott. Sőt, egészen felvillanyozódott, amikor a kintről beszűrődő zajokról megállapíthatta, hogy nem miatta vannak. Menetrend szerint csörömpölő kukásautó, leszakadt kipufogóval aszfaltot szántó roncs, kiabáló postás, címet kereső futár, telefonáló öregasszony. Ha verte, ha nem a klaviatúráját, a szomszédos építkezéseken dolgoztak és az ujjai sebességétől független zajongtak. Városi szokás szerint mindenki tette a dolgát, szórta a saját zaját.

Jól haladt a munkájával, és bár már sajgott a hátsója, érezte, késő délután se hagyhatja abba, mert ha marad a lendület, nyolc-kilenc körül készen lehet, és akkor este nyugodtan jöhet egy film, egy jó alvás, majd másnap reggel az átolvasás és a leadás.

Fél öt körül arra eszmélt, hogy a napi zajok eltűntek az utcáról. Üresség telepedett a belvárosi házak közé. Az építkezések rabszolgáit elvitték a szakadt kisbuszok, a toronydarut átadták a szélnek, és dömperek se táncoltak az utcában. Az öt után végző családok sem kezdtek hazaszállingózni, a parkolókereséssel kombinált ajtócsapkodásokig még legalább egy órája volt. Mosolyra húzódott a szája.

Aztán ismét kövek dörömböltek végig az utcán. Felkapta a fejét, kezei szinte automatikusan megálltak, és csend lett. Aztán folytatta, és kint újra kidurrantak a zajok. Kéz fel, kint csend. Billentyűk masszírozása, fájdalmas robajok tömege. Ilyen nincs! Gondolta, és ugyanúgy kísérletezni kezdett, mint reggel. Egy betű, egy szó, egy mondat. Egy vaslemez eldőlése, egy rakoncátlan betonfal átfúrása, egy dömpernyi törmelék betonra billentése. Ránézett a képernyő jobb alsó sarkában lévő digitális órára. Öt perccel járt öt óra után.

Felállt. Abbahagyta a munkát. Végül is nem bánta. Megadta a saját csendjét a környezetének.