Szolnoki mesék

Dédnagyanyám végigélte a huszadik századot. Nyolcvan évet ugyanazon a szolnoki, Pozsonyi úti telken, amit legény korában örökölt a második férje. A korábbi apósa. Merthogy az első férje dédapám ötödik fia volt. Viszont, akit én a dédapámnak hittem, az csak dédanyám sógora volt. Az első világháború kuszálta össze a családi szálakat.

Amire igazán azután jöttem rá, amikor anyám évekkel ezelőtt eladta a Pozsonyi úti családi fészket, és mint egyetlen lányát hazarendelt Pestről, segíteni a házat kiüríteni. Nagyon szerettem a dédnagymamámat. Legalább annyira, mint amennyire anyám gyűlölte. Talán ezért sem beszéltünk a családunk múltjáról. Takarítás közben megtaláltam azt a fényképet, ami gyerekkoromban ott állt a dédi ágya mellett, én pedig a rajta lévő egyenruhás bácsiról azt hittem, hogy a dédpapám fiatalon. Anyám előbb csak mosolygott, aztán mélyről jövően kacagott, a végén pedig sírt, miután azzal mutattam meg neki a képet, hogy végre láthatják a dédpapámat a lányaim.

Amikor összeállt, hogy a dédnagyanyám életében tulajdonképpen hét férfi volt, hat testvér és az apjuk, szégyelltem magam. Haragudtam Rozi mamára, aki mellett tulajdonképpen felnőttem, merthogy kilencvenkilenc éves koráig, a haláláig együtt laktunk. A férjemnek se beszéltem a Pozsonyi úti ház kirámolása közben összerakott családregényről, nemhogy a gyerekeimnek. Aztán egy szép napon engem is elhagytak, én is egy másik férfi mellett folytattam az életemet. Pont annyi idősen, mint a dédi, amikor a valódi dédapám azt mondta, elmegy egy pakli dohányért, hogy aztán Amerikából írjon egyetlen lapot, és többé nem tudjanak róla. Újra tudtam szeretni a dédit.

Akinek a kusza története azzal kezdődhetett, hogy Nagy Rozália, 1914 nyarán, talán a Móricz-kertben belehabarodott a másnap a frontra induló, nála hat évvel idősebb Mészáros Lajosba. Aki azon a fotón látható, és amit csak nemrég szedtem ki a keretéből, így olvashattam Lajos kép hátuljára írt ígéretét: „Karácsonyra itthon leszek, újévre asszony leszel”. Csakhogy a dédi Bibliájának hátsó lapjaira írt bejegyzés szerint Lajos még abban az évben, Galíciában elesett.

Anyám nem tudta megmondani, a dédi ezek után hogyan szerethetett bele egy másik, sorban a negyedik Mészáros fiúba. Az viszont biztos, hogy a Bibliáját 1917-ben Károlytól kapta, hiszen az első lapon ott az aláírt bejegyzés: „Imádkozz értem, és én megjövök!” Meg is jött. Három évvel később, orosz hadifogságból. Ezt onnan tudom, hogy ha az anyám a kiszámíthatatlan véletlent akarta illusztrálni, akkor Károly és Sándor, a harmadik és a negyedik Mészáros fiú orosz hadifogolytáborbeli találkozásáról mesélt. Ha meg a mérhetetlen szerencsétlenséget vagy éppen a dédi csapodárságát akarta bizonyítani, akkor Károly és István, a legkisebb Mészáros fiú szolnoki találkozását mesélte.

Ez utóbbi ugyanis szerelemféltésből elkövetett testvérgyilkosság lett, ahogy az akkori újságok is megírták. Merthogy Nagy Rozália elunta a negyedik Mészáros fiú, azaz Károly várását, hiszen már-már vénkisasszonynak számított, és beleszeretett az egyetlen Szolnokon maradt testvérbe, Istvánba. Csakhogy 1920 telén Károly hazakeveredett, és azon nyomban össze is verekedtek a Rőt Ökörben a lányon, aki mind a két fiúnak gyűrűs mennyasszonya volt. Az újság szerint az erősen ittas István kést rántott, és leszúrta a bátyát. A dédi Bibliájának utolsó oldala szerint 1935-ben Szegeden halt meg a gyilkos.

Hogy ezek után a dédi miért nem menekült az elátkozott család elől, nem értem. Ahogy anyám se, de volt egy magyarázata, amit rámolás közben, hosszas noszogatásra előadott. Szerinte az akkor még a Külső Kápolna úton álló szép ház marasztalta, ahol a háború vége felé, a több fiú miatt is majdnem anyósát ápolta. Aki úgy halt meg, ugyancsak a dédi Bibliájában lévő bejegyzés szerint 1918-ban, hogy a férje akkor már tizenöt éve elhagyta, kivándorolt, a gyerekei meg, a legkisebb kivételével a nagyháborúban voltak, már, amelyik élt. Mindenesetre az ötödik fiú, Mihály úgy tért haza Olaszországból, nem sokkal a gyilkosság után, hogy már csak a dédit találta a szülői házban. Akit aztán 1922-ben, a Belvárosi Nagytemplomban feleségül vett, így lett a dédiből Mészáros Mihályné.

Először. Merthogy nyolc évvel később ismét anyakönyvvezető elé állt. Anyám pakolás közben úgy mesélte, hogy az anyukája, vagyis az általam soha nem ismert nagymamám szerint a dédi első házasság nem sikerült. Vagy azért, mert közel a harminchoz sem lett gyerekük, vagy azért, mert valamikor a húszas évek végén, az akkor már Pozsonyi úton álló házban megjelent idősebb Mészáros Mihály. Aki 1903-ban ugyan még Amerikába akart kitántorogni, de csak Olaszországig jutott, ahonnan negyedszázad múltán valamiért hazatért. Senki sem emlékezett rá, de mit lehetett tenni, befogadták az ötven körüli férfit. És 1930. november 11-én megszületett Mészáros Rozália, a nagymamám, aki féltestvére lett a dédi első férjének. Merthogy a dédi Bibliájának a hátuljában vezetett családi annalesben az áll, hogy azon a nyáron ifj. Mészáros Mihálytól elválasztották, október 1-jén pedig idősebb Mészáros Mihály felesége lett. Hát a névátírással nem kellett vacakolnia.

Azonban idősebb Mészáros Mihállyal sem lett szerencséje. Ő mondta 1933-ban, hogy elmegy egy pakli dohányért. Aztán hónapokkal később egy lap jött tőle Amerikából, hogy ne várják. Anyám se tudja, mi lett vele, a dédi Bibliájában se szerepel róla többé semmi. Összesen három dolgot írt még be arra az utolsó oldalra: anyám, Róza születését 1955-ben, a lányának, azaz a nagyanyámnak, Rozáliának az 1975-ös halálát, és Rozina, azaz az én születésnapomat 1981-ben.

Nem léphettem ki utoljára úgy gyerekkorom, sőt tinédzserkorom otthonából, hogy ne tudjam, ki volt János papa, akiről egészen addig azt hittem, a dédapám, azaz a dédi férje. Mit törődtem óvodásként azzal, hogy a dédim hivatalosan Mészáros Mihályné. Szerintem nem is tudtam. A vele egy szobában lakó aranyos bácsi pedig Mészáros János, akit emlékeim szerint mindenki, anyám is, János papának szólított. Azt hiszem, mire ennek a titoknak a boncolgatásáig jutottunk a régi ház kipakolása közben, anyám már szégyellte is, unta is a családi szennyes teregetését. Mérgesen vágta oda a sokadik kérdésre, hogy János papa volt az egyetlen normális Mészáros fiú, aki legalább hazajött, és akire a többi fiú meg az apjuk után az egyetlen Mészáros lány, a nagymamám, meg az anyja, a dédi számíthatott.

Persze Mészáros János története is kellően kacifántos. Legalábbis, amit a megmentett papírokból össze tudtam rakni. Ha minden igaz, akkor a 92 éves korában meghalt János papa csak 1947-ben tért haza Szolnokra Csehszlovákiából, ahonnan kitelepítették. Merthogy 1915-ben, mint a 68-as gyalogezred katonája Prágába került, és a háború után is ott maradt. Hogy a következő harminc évben mi vagy mi nem történt velem, csak akkor tudhatnám, ha előkerülnének hátrahagyott rokonok. Az biztos, hogy ő is a Pozsonyi úti házba tért haza, és a családi fotók tanúsága szerint 1954-ben már ő kísérte nagyanyámat az oltárhoz. És a temetésén is János papa támogatta a dédit meg az alig húszéves anyámat.

Kérdezhetnéd, hogy mi lett a harmadik Mészáros fiúval, Sándorral, akivel a megkéselt Károly az orosz hadifogságban találkozott. Neki mi köze volt a dédihez? Anyám szerint megmentette az életüket a nagyanyámmal együtt. Az oroszokkal jött vissza Szolnokra 1944 őszén, és persze ő is a Pozsonyi úti házban kötött ki. Ami akkor az életet jelentette egy magányos asszonynak, meg a 14 éves lányának. Aztán, ahogy elvonult a front, ő is továbbállt. Azt hiszem, ő lehetett az a bizonyos Sándor bácsi, akit a dédi, gimis koromban olykor emlegetett és kérlelt, hogy keressem meg a sírját. Vigyek neki virágot a nevében, mert a pokol idején hozta el neki a paradicsomot.

Ne kérdezd, hogy ez mit jelent! Ezt már én se mertem megkérdezni az anyámtól. Aki soha nem tudott megbocsájtani a dédinek a hét Mészáros miatt. Mégis negyvenöt éves koráig vele élt az egy ideig Keskeny János, majd a végén újra Pozsonyi úti házban. Amit évekkel ezelőtt eladtunk, azóta társasház áll a helyén. Már csak az emlékeimben él. Ezzel a kusza családdal, dédszüleimmel meg a hat Mészáros fiúval. Akiknek az élete talán máshogyan alakul, ha annak idején Mészáros Lajos nem esik el Galíciában, és betartja az ígéretét, amit Nagy Rozáliának tett. Fontos ez még? Vagy ez csak egy hétköznapi családtörténet, amiben ott az első világháború?