[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Ismeretlen útitársak (9./90 rész)
2014. december 20.
Mi, akik minden reggel találkozunk a szolnoki vasútállomáson, pontosan tudjuk, hogy nem azért van tócsa a fedett peronon, mert esik, hanem mert két napja esett. Arcról talán ugyanolyan jól ismerjük egymást, mint a vonatok kerekeit csak jó időben kalapáló sárga mellényeseket. Alig valamivel tudunk többet egymásról. Minek is, hiszen csak útitársak vagyunk. Évek óta együtt ingázunk a Pest-Szolnok viszonylaton.
Vannak közös élményeink. Például, hogy a nap első intercity járata hiába érkezik általában ugyanarra a vágányra, megtippelhetetlen, a szolgálatban lévő mozdonyvezetőnek hol esik jól megállni. A balkáni lépcső és az idei egyetlen szolnoki, vasúti fejlesztésének számító kékre mázolt padok körül tömörülünk, aztán meg Abony vagy Szajol irányába szaladunk a szerelvény utolsó kocsijához. Amin még a kalauzok is ugyanazok az arcok nap, mint nap.
Nincs kapkodás, tolakodás. Helyjeggyel utazunk, ami ugyanúgy visz rendet a reggelekbe, mint az elvileg rögzített menetrend. Csak akkor borul a napi rutin, ha a világháló és az okos számítógépek korában bekavar az ember, és ugyanazon a széken egynél több utasnak kellene utaznia. Ilyenkor van némi hangoskodás, torzsalkodás, de talán még a város határát sem érjük el, és csend telepszik a bordó-fehér kocsira.
Amit csak alkalmi útitársak törnek fel. Akiknek fogalmuk sincs az ismeretlen sorstársak íratlan utazási etikettjéről. Mert nekünk nem élmény, kikapcsolódás, kaland a reggeli utazás. Inkább már munkaidő vagy éppen még egy kis alvásra visszaszerzett szabadidő. Bennünket nem érdekel az ismeretlenek családi válsága, zaftos poénja, munkahelyi okoskodása. Mi, több tucatnyian, magunkba temetkezve, szótlanul, mogorva utasok vagyunk.
Például ők ott, a négyes bokszban, az asztal körül. Mindig együtt ülnek, talán még helyet is egyszerre foglalnak. A szemüveges, filigrán, fekete nő, aki legalább egy kamasz lányt hagy reggelente Szolnokon, és az indulást követő rövid csicsergés után laptopján dolgozik Pestig. Szemben vele, ugyancsak az ablaknál, korabeli barátnő, szintén anyuka, ugyancsak kissé problémás gyerekekkel. Az elkapott szófoszlányok alapján a néptánc köti össze a társaságot, amelynek elmaradhatatlan tagja a kölyökképű szemüveges férfi, aki olykor önkéntes rendszergazdaként oldja meg a körülötte ülők számítástechnikai problémáit. Pár hónapja még egy másik állandó férfi társuk is volt, aki Debrecenből ingázott. Ami a Pest-Szolnok viszonylatban utazók szemében minimum tiszteletet parancsoló teljesítmény.
Újabban csapódott a társasághoz a mindig, mindent jobban tudó ötvenen túli pasas. Hogy nem rutinos vagy régi ingázó, azt rögtön elárulja, hogy imád akár Pestig is beszélgetni. Hangosan. Mintha azt akarná, hogy mindenki hallja, nála van a bölcsek köve. Rettenet, ha a helyjegye a hétfőnként a Dunántúlra járó bagoly kinézetű bácsi mellé szól, mert akkor a napi viszonylatunkon kétszer megoldják az ország összes problémáját, kielemzik azt a sok hülyét, akik mindent elrontanak. Telenyomják a kocsi légterét a verbális facebook üzenőfal leghosszabb és über demagóg kommentjeivel.
Aztán ott van a titokzatos hosszú hajú férfi, aki minden reggel egy üres sport babakocsival száll fel a vonatra. Mindenki dolgozós táskával, hátizsákkal utazik. Nála semmi sincs, csak az üres babakocsi. Hol hagyhatja reggelente a tartalmát?
Meg ott van a kicsit nagyothalló néni. Szolnokra már vele érkezik a szerelvény. Kőbányáig utazik, és addig csak a telefonja létezik. Nem néz fel, nem szól, csak játszik. Örök gyerek. Nyáron a cipőjéből is kibújik, és a szembe székre feltett lábbal adja át magát a virtuális élvezeteknek.
Velünk utazik a mérges hörcsög, aki olyan, mint amikor Shermannal mentek az amcsik a Tigrisek ellen. Kicsi és magabiztos, nem járt jól, aki eddig ujjat húzott vele. Csak félve írom le: a telefonon pattogó utasításaiból úgy tűnik, egy biztosítónál lehet fő-fő programozó. Hogy miért olyan mérges és feszült mindig, nem értem, hiszen az egyetlen, akit minden este, az aluljáróban a párja várja. Egy őszülő, kedves, mosolygósszemű maciember.
És ott van a srác, aki mindig a sarokba foglal helyet. Nem nagyon beszél senkivel. Felszáll, lepakol és az Abonyi út végénél már ölében a laptopja, amit az állatkertig ver szótlanul. Mit írhat napi retúrban? Talán ezt a karácsonyi üdvözletet az ismeretlen útitársaknak…
MEGOSZTÁS:
Album
Állomás, delizsánsz, mozgóárusok
Szolnok harmadik vasútállomás épületéről viszonylag sok képeslap maradt fenn. A gyűjteményemben azonban ez az első, amelyik az épülettől jobbra, tehát a mai posta irányában lévő részeket is megmutatja. Az árusok, a delizsánsz és a félbemaradt festés miatt is érdekes ez a kép.
AKB
Sárga üvegek
Azok a sárga drótüvegek talán már ötvenévesek is elmúltak. Akkor kerülhettek az egykori tiszaligeti TITÁSZ-üdülő erkélyére, amikor azt nem kevés társadalmi munkával megépítették. Jó ideje nincs már TITÁSZ, és társadalmi munka sem, ám azok az üvege még bírták. A Tiszavirág-híd mellett is 13 évig. Aztán történ valami. Fokozatosan és szisztematikusan múltidőbe kerültek. Nincs tanulság, nincs következtetés, nincs már sárga drótüveg.
SzoborPark
Centrum-sarok tűz tábla
Senkit sem szeretnék megbántani, de úgy érzem, a történelmi hűség kedvéért néhány gondolattal fontos kiegészíteni azt az emléktáblát, amit tisztelendő módon, április 11-én helyezett ki az Árkádra a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság.