Szolnoki mesék

"Szolnokon egy műalkotás rejti azt a kódsort, ami apám szerint elárulja, hová lettek a városotokban összerabolt műkincsek." Nagyjából ez volt a lényege Katerina Facebookon küldött kilencedik üzenetének. Katerina, akkor már több hónapja próbált kapcsolatba lépni Manyival, azt állítva, hogy a nyolcvanas évek elején oroszul leveleztek.

Manyi nem jött el a harmincötéves általános iskolai osztálytalálkozónkra. Hiányzott. A harmincévesen még jót beszélgettünk. Nem sokkal korábban hagyta el a férje, egy szem lánya éppen diplomázott, Manyi egyedül maradt a pesti életében. Jó volt felidézni a gyerekes szerelmünket, meg eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. Még mindig szép volt. Abban maradtunk, hogy majd összefutunk, de végül csak pár üzenetváltás lett belőle, aztán vagy két éve minden abbamaradt. Nem írt, nem kerestem. A többiek is csak annyit tudtak, hogy Manyi, az osztály egykori legjobb tanulója felszámolta önmagát a közösségi oldalakon, munkahelyet váltott, a régi címéről is elköltözött. Eltűnt a korábbi életéből.

Ismeretleneket nem szoktam visszajelölni a Facebookon, az üzeneteiket meg pláne nem nyitom meg. Még akkor sem, ha kitartóan próbálkoznak. Akkor még nem tudtam, Áginak honnan lehet meg a telefonszámom, és bár a kijelzőmön megjelenő szám ismeretlen volt, felvettem. A bemutatkozást szinte elhadarta, a teljes nevét meg se tudtam jegyezni, mert leginkább az jutott el az agyamig, hogy ő Manyi lánya és feltétlenül beszélnünk kell. A nagymama szolnoki házában találtak néhány dobozt Manyi cuccaival, amiket a pesti lakása felszámolásakor, az eltűnése előtti napokban vihetett oda.

Egy hét múlva Pesten találkoztunk. Mintha Manyi ült volna velem szemben. A lánya elém tolt egy kis füzetet, a lapok között kinyomtatott angolnyelvű e-mail üzenetekkel. Manyi mindig precíz volt, nem véletlenül lett pénzügyes belőle. A füzetecskében naplószerű feljegyzések sorakoztak onnantól kezdve, hogy Katerina üzenete mikor érkezett, és Manyi mit reagált rá. Átpörgettem a lapokat. Az utolsó bejegyzés az én nevem és telefonszámom volt, meg hogy Szolnokra kell utazni, én majd segítek. Ági a megdöbbenésemet látva felhúzta a vállát, és hozzátette, semmit sem ért a feljegyzésekből, neki olyan az egész, mintha az anyja valami kincsvadászatba keveredett volna, csak éppen nem tudta befejezni, mert eltűnt. Abban maradtunk, megpróbálom megfejteni a füzetke titkát, aztán jelentkezem.

Katerinával Manyi valóban levelezett, a napló szerint 1981 és 1983 között, amikor orosz tagozatos felsősök voltunk a Tallinnban. Felrémlett, mennyire irigyeltük Manyit, hogy az Irkutszkban lakó szovjet kispajtástól milyen gyakran jönnek a színes borítékok, benne mindenféle, számunkra különleges szalvétákkal, csokipapírokkal, olykor képekkel meg bélyegekkel. Katerina évtizedekkel későbbi, angolul írt e-mailjeiből, amiket Manyi akkurátusan behajtogatott a füzetbe, kiderült, hogy az irkutszki lány apja a hetvenes évek végén, Magyarországon volt katona, aztán tíz év múlva az NDK-ban, ahonnan a lány már nem tért haza a felbomlófélben lévő Szovjetunióba. A leghosszabb e-mail szerint Katerina apja az utolsó találkozásukkor, 2020 körül, Irkutszkban bízta rá az évtizedek óta cipelt titkát a szolnoki műalkotásba rejtett kódsorról, ami őrzi, hová kerültek a városban 1944-ben összeszedett műkincsek.

Manyi feljegyzései alapján ők először a háború után felállított szolnoki szobrokban gondolkodott, de aztán hiába lettek képeik az SZTK előtti első szovjet emlékműről, a megyeháza mögött meg a színháznál 1956-ban ledöntött szobrokról, ezekkel semmire se jutottak. Aztán Leninnel, pontosabban a szolnoki Leninekkel próbálkoztak. Én négyről tudtam, az egykori levelezőpajtások viszont hetet azonosított, merthogy Katerina a szovjet laktanyákban lévőket is ismerte. Több hónap hol sűrűbb, hol ritkább e-mailváltásaiból úgy tűnt, ezekkel se jutottak közelebb a megoldáshoz, és már-már feladták. "Megölnek, ha nem találjuk meg!!!" Manyi hangyányi betűivel ez is szerepelt az egyik kinyomtatott e-mail üzenet sorai fölé írt fordításban. Felröhögtem.

Két nap múlva újra nekikezdtem átnézni a füzetet, és másodjára leesett, amit elsőre nem vettem észre, nincs ott minden e-mail, Manyi feljegyzései pedig mégsem annyira precízek. Talán az ő figyelmét is elkerülte, hogy Katerina apja mikor járt Szolnokon. A hetvenes évek utolsó éveiben született műalkotásokat kellett volna átnézniük. Olyat kellett volna keresni, amire bináris kódok, azaz egyesek meg nullák kerülhettek. Vagy valami, ami így is értelmezhető. Akár egy sorminta. Amikor harmadszor is átbogarásztam a füzetet, akkor jöttem rá, hogy nemcsak Manyi feljegyzései és Katerina levelei lehetnek fontosak, hanem azok a rajzok is, amiket addig lényegtelen, unatkozás vagy gondolkodás közbeni firkálgatásnak néztem. Manyi mégis találhatott valamit.

Hetek teltek el, de nem tudtam rájönni, hogy mit. Végül feladtam, és azzal akartam felhívni Ágit, hogy semmire se jutottam, de csak annyit mondott vagy inkább kiáltott a telefonba, hogy "ne!", és letette. Hiába hívogattam később, nem vette fel, kinyomott, pár nap múlva pedig egy géphang már csak azt ismételgette, hogy azon a számon előfizető nem kapcsolható. Eltűnt a Facebookról is. Ugyanúgy felszámolta magát, mint Manyi. Először idegesített, aztán bosszantott, végül úgy döntöttem, hagyom a fenébe az egészet, nem leszek három lökött nő játékszere. Hetekig vagy hónapokig tartottam is magam az elhatározásomhoz, mígnem egyik éjszaka felriadtam, mert hirtelen beugrott, Manyi firkálásnak gondolt rajzai miről is készülhettek.

Lehet, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna Katerina után nyomoznom a közösségi oldalakon, miközben szinte minden szabad órámban a művelődési ház kerámia faliképeivel foglalkoztam. Domború és homorú, kisebb és nagyobb, középen lyukas kerámialap-sorok, amelyeket többféleképpen is át lehet írni egyesek és nullák sorozatává. Mindig utáltam a matekot, a sárga falakról készült képek fölött görnyedve viszont hálával gondoltam Néró tanár úrra, aki belénk verte a bináris számrendszert, és az volt a mániája, hogy egyesekkel meg nullákkal, az igenekkel és a nemekkel, a van áram vagy nincs árammal mindent el lehet mondani, kóddá lehet alakítani. Csak ismerned kell a megfejtőkulcsot. És birtokában lenned a teljes kódsornak, amelyeket ráadásul megfelelő sorrendbe is kell tenned. Ez utóbbi már az én következtetésem volt, mert szép lassan rájöttem, az egykori Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ legalább nyolc faliképét kellene megfelelő sorrendbe állítva dekódolnom, miközben némelyik kép már nem is látható.

Lehet, hogy nem is Katerinát találtam meg a Facebookon. A Manyival közös fotója miatt azonban úgy tűnt, ő lehet az. Főleg, hogy azonnal megadta Manyi új, immár német nevét, meg megírta, hogy két éve a második férjével a Bodeni-tó mellett él. Pár napra rá Manyival, vagy valakivel levelezni is kezdtem, aki azt írta, Ágival az új férje miatt nem beszélnek. Megírtam, hogy mire jutottam a művház kerámiaképeivel, de azt válaszolta, már nem érdekli, talán Katerina még foglalkozik vele. Elsőre Katerina is hűvös volt, de mivel pár nap múlva éppen Pestre jött, megbeszéltük, hogy találkozunk.

Minden fotót, jegyzetet, rajzot, legalább egy év munkáját összeraktam egy dossziéba. Ott volt a laptopom mellett a barna táskámban, ami annyi idő alatt tűnt el, amíg Zugló és a Nyugati között kimentem a vonat mosdójába. Ahová be is szorultam, később a takarítók engedtek ki nevetve.