Szolnoki mesék

A kilenc év körüli srác volt az egyetlen, aki odajött, és megkérdezte, miben segíthet, miután elhasaltam a bringámmal. Nem tudtam válaszolni. A meglepetéstől, vagy inkább a csontjaimban és a bőrömön érzett fájdalomtól. Óvatosan lehámozta rólam a bicajt, a közeli padhoz tolta, majd visszajött és felsegített. Negyven év lehetett köztünk, de jólesett, és kellett is, hogy megtámaszkodhattam törékeny testén.

Miután leültetett a bringám mellé, a szinte újnak tűnő padra, eszébe jutott, hogy vizet hoz nekem. Majd, ha másoknak mesélem ezt a történetet, úgy fogom folytatni, hogy szívtelenség lett volna nem megvárni. Magamnak azonban bevallhatom, nem volt erőm mozdulni. Néztem a frissen térkövezett járdát, a széleket tartó kőlapokat, és felfedeztem a rést, amibe beleakadhatott az első kerekem. Az lehetett az oka a csattanásomnak, amire a két panelház közé szorított parkban többen felkapták a fejüket. Sőt, talán a számtalan konyha ablakán is kipillantott néhány érdeklődő. De csak az az alig harminc kilós kissrác jött oda, aki loholva futott felém, kezében egy műanyag kólásüveggel.

– Az artézi kútról hoztam – lihegte, és a kezembe nyomta a sokszori használattól már alig áttetsző palackot, benne a jellegzetesen sárgás folyadékkal. Ha nem ilyen körülmények között kerül a kezembe, eszembe se jut meghúzni. Mélybarna szempár figyelt. Nem esett jól a langyos ártézi víz. A gondoskodás viszont igen. A második korty előtt aztán eszembe jutott, hogy nem megiszom a vizet, hanem inkább leöblítem vele a rövidnadrágból kikandikáló sebeimet.

Akkor már mellettem ült. Hol az arcomat mustrálta, hol a sebeim kezelést figyelte. Vagy a bringámat, aminek hatalmas nyolcas lett az első kerekében, és kormánya is elhajlott. Eszembe jutott, hogy még meg se köszöntem a segítségét, de sutának éreztem volna ilyesmivel előjönni, hiszen nemcsak felsegített, de már vizet is hozott, és egyáltalán észrevett.

– Hol vannak a haverjaid? – Tettem fel a legidiótább felnőtt kérdést. Megrántotta a vállát és tényszerűen közölte: neki itt nincsenek barátai. Az itt-et szenvedélyesen megnyomta. Aztán az ott-ot is. Az összes barátját ott kellett hagynia a régi helyen, amikor ideköltöztek. Fejével az egyik kopott, nagyjából velem egyidős panel felé intett. És kérdés nélkül folytatta.

Az anyja otthagyta az apját, mert elege lett, hogy nem jutnak egyről a kettőre. Hiába güriznek, minden pénzüket elnyeli a bank, a csekkek még ők ketten, a nővérével. Új életet akart kezdeni az anyja. Azt mondta az apjának, kötöttségek nélkül, mert még fiatal. Eladták a kertes házat, aztán osztoztak. A gyerekeiken is. Hogy, ha már hitelük nincs, gyerektartást se kelljen fizetniük, mert így igazságos. A fiúknak itt futotta lakásra. Az egyik tízemeletes panelban.

Egy szuszra. Szinte érzelmek nélkül. Tényszerűen. Felnőtt mondatokat idézve.

Zavarba hozott. Csak bringázni akartam, nem mások életének részévé válni. Beszélgetni sem volt kedvem, de úgy éreztem, ha már belehasaltam srác egyik unalmas hétköznapjába, tartozom neki annyival, hogy hallgatom. Csak ne csináljak hülyét magamból.

– Meglátod, nem sokára lesznek itt is barátaid – ült ki a számra újra az unalmas, üres lózungokat durrogtató felnőtt. Úgy nézett rám, mint egy bolondra, vagy egy másik dimenzióból érkezettre.

– Itt rajtam kívül nincsenek gyerekek. Itt csak öregek élnek. Ezek a házak legalább olyan öregek, mint maga, a lakók meg pláne. Ide csak akkor jönnek gyerekek, ha nagy nehezen ráveszik őket, hogy meglátogassák a nagyanyjukat. De azok soha nem jönnek le játszani. Én se jönnék, ha az apám nem találta volna ki, hogy nem fizet elő tévére, mert akkor, ha egyedül vagyok, folyton azt nézem. A netet is lekapcsolja, amikor elmegy, mert fél, hogy elfogyasztom az összes gigáját, mire hazaér, és nem tud a sok munka után kikapcsolódásból lövöldözni.

Egy darabig szótlanul ültünk. Ő talán engem nézett, én meg a két tízemeletes panel közötti parkot. Amire láthatóan sokat költöttek a közelmúltban. Gyönyörű járdák, modern padok, még nem összetört utcai lámpák, friss gyep, az öregebb fák körül fiatal cserjék, bokrok. Középen pedig egy színes, vadonatúj játszótér.

– Miért nem játszol ott? – Intettem a kerítéssel körbevett modern grund felé. Ismét lesújtó pillantás lett a jutalmam, lemondó ajak lebiggyesztéssel kísérve.

– Mert be van zárva. – Felelte, és csak azt nem tette hozzá, hogy te hülye, ezt sem tudod. Talán azért nem így folytatta, mert látta az elképedést az arcomon.

– Amikor ideköltöztünk még egy koszos, régi játszótér volt ott. Vagyis egy üres homokozó, meg néhány vascsonk, amik apám szerint valamikor űrhajós mászóka meg hinta volt. Nem szerettem, mert mindenki odahordta a kutyáját meg a macskáját szaratni. Volt olyan, aki el is zavart, mert miattam nem tudott a kutyulija kakilni. Ha meg valamivel el kezdtem játszani, valamelyik ablakból biztos, kiüvöltöttek, hogy ne zajongjak, meg menjek az anyám valagába. Nem ezt mondták, de ilyesmit.

Észrevette, hogy elmosolyodtam. Egyszerűen nem tudtam megállni, olyan beleéléssel mesélt. Felnevetett, és lelkesen folytatta.

– Aztán pár hónapja elbontották az egészet. És jöttek mindenféle munkások, meg hoztak egy csomó anyagot. Az nagyon jó volt. Megengedték, hogy segítsek. Azt se bánták, ha játszok a szerszámaikkal, vagy a friss homokdombból építek valamit, amíg nekik nem kell. Sőt, egyszer felülhettem az úthengerre is, amivel a járda alapját csinálták. Klassz volt. A végén már azt mondták, hogy az enyém is lesz a játszótér, mert segítettem.

Látszott rajta, hogy kezd dühbe gurulni.

– És? – Nem jutott eszembe értelmesebb kérdés.

– És? Amikor készen lett, bezárták. Kitettek rá egy cetlit, hogy az avatásig nem szabad használni. Ez még a nyári szünet végén volt. Néha jöttek mindenféle felnőttek, akik nézegették, meg fényképezték, vagy valamit javítgattak, de hiába kérdezgettem tőlük, hogy mikor lehet már használni a játszót, mindig azt válaszolták, majd az avatás után. Ha a polgármester vagy kicsoda ráér. De szerintem arra vártak, hogy kinőjön a fű. Mert, amikor már szép zöld volt, egyik délután arra értem haza a suliból, hogy csomóan vannak a játszón.

Most már én bámultam őt. Ahogy beszélt, és közben a bordó gumialjzaton álló narancssárga és piros játékokat nézte a zöld kerítés mögött. Mintha azoknak a néma tárgyaknak tett volna szemrehányást, mert nem engedik magukat meghódítani.

– Engem is beengedtek az avatásra. Mindent kipróbáltam, még a tévének is beszéltem. Az az ember is odajött hozzám, akinek a kép ki van ragasztva mindenhová. Megkérdezte, hogy a közelben lakom-e. Mondtam, hogy igen, mire örült, és azt kérte, használjam sokat a játékokat. Hallottam, hogy a többi gyereknek is ezt mondta, pedig azok nem is idevalósiak voltak. A hídon túli iskolából tanárral jöttek az ünnepségre. Soha se láttam itt őket. És nekik is adták azt a játszóteret, pedig csak én segítettem az építésben. Aztán, amikor elmentek az öltönyös felnőttek, meg a többi gyerek is visszaindult az iskolájába, rám szóltak, hogy menjek ki. És újra bezárták.

Felugrott. Dühösen rám nézett. Aztán köszönés nélkül otthagyott. A szép új padon, a nemrég kövezett járda mellett, a roncs bringámmal, a sebeimmel, és az érzéssel, hogy azt gondolja: ő segített nekem, én meg ugyanolya felnőtt vagyok, mint a többi, aki bezárva tartja a játszóterét. Nemcsak a sebeim sajogtak.