[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Lórum karácsonykor (16./94 rész)
2015. december 23.
A karácsony tulajdonképpen azzal kezdődött, amikor a szociális otthon parkjában álló hatalmas fenyőfa színes lámpáit nagyapám felkapcsolta. Ez a hetvenes évek végén nemhogy megszokott, de inkább elképesztően ritka látvány volt. Főleg egy Szolnok melletti faluban. Ahol a különleges fa közelében lévő szolgálati lakásban volt a legszebb a karácsony.
Nem tudom, meddig hittem abban, hogy a karácsonyfát meg az ajándékokat a Jézuska vagy az Angyal hozza. Mert, amióta emlékszem karácsonyfákra, azóta azt is tisztán fel tudom idézni, hogy segítek díszíteni. Márpedig Angyalkának nem lehetett nevezni.
Minden évben először Nagyiéknál díszítettük fel a fát. Ami azért volt izgalmas, mert Nagyinál nem szimpla, kemény konzumszaloncukrokat aggattunk a fára, hanem mindig valami igazán különlegeset. Hogy apai nagyanyám, azaz Nagyi, a fővárostól száz kilométerre, de még Szolnoktól is vagy húszra, a hetvenes években ezeket miként tudta beszerezni, az ugyanolyan titok, mint a karácsonyi készülődése. Amiből semmit nem vettünk észre. Pedig tizenhat, aztán tizennyolc ember ülte körül az asztalt. Nem egyszer, hanem olykor két-három napon át. És Nagyin ez soha sem látszott. Nem volt fáradt, levert, ideges. Angyali mosollyal és tökéletes frizurával varázsolta elénk a terülj-terülj asztalkámat.
Amikor feldíszítettük a fát, Nagyi elküldött Nagyapáért, hogy jöhet megnézni, meg főleg ebédelni. Nagyapám, aki még hétvégén is nyakkendőben, pantallóban és zakó helyett legfeljebb mellényben járt, biztos távolságot tartott a házimunkáktól. Karácsony délelőttjén is inkább az igazgatói irodájában ült. Felhívhattuk volna a szociban működő belső telefonon, de Nagyi valamiért jobbnak látta, ha engem küld a száz méterre, a már fellámpázott kinti karácsonyfa tövében álló irodába.
Imádtam azt a helyet, amit a dohány, a grafit és az indigó különleges illata járt át. Nagyapám legtöbbször fehér köpenyben ült az íróasztalánál, és mosolygott, ha valamelyik unokája lépett a dolgozószobájába. Szenteste délelőttjén is ott ült. Előtte franciakockás papír, amire grafitceruzával, gyönyörű betűkkel írta ünnepi beszédét. Mert nálunk akkor „jöhetett a Jézus” - apám mindig így mondta -, ha már Nagyapa a szoci mindkét osztályán, az ott felállított karácsonyfák mellett elmondta a karácsonyi beszédét, és minden dolgozónak és gondozottnak - akik nem sokkal voltak idősebbek nála - kellemes ünnepeket kívánt. Mekkora ajándék lenne, ha legalább egy ilyen beszéde előkerülne.
A szenteste is eltelt, de az igazi karácsony december 25-én köszöntött be. Amikor a szoci végében álló szolgálati lakásba végre megérkezett mind a négy gyerek valamennyi unokával. A délelőtt elmaradhatatlan hisztije volt, hogy a nagycsaládi Jézus Tarzan előtt vagy után jöjjön. Általában a szülők győztek, és Johnny Weissmüller két üvöltése között jött. Ami persze csak addig bosszantott, amíg odaértünk a fához, ahol négy helyről kapott ajándékokban tobzódtunk.
Egyetlen ajándékot sem tudok felidézni. Azt viszont igen, hogy az ajándékozás után, gyerekszemmel szinte azonnal, asztalhoz kellett ülnünk, mert következett az ünnepi ebéd. Az ebéd, ami Nagyapám tósztjával indult, és megszámlálhatatlan fogásból állt, így két-három órán át tartott. Ahol evés közben nemcsak az derült ki, hogy ki mennyit nőtt az elmúlt évben, ki miben lett okosabb, de repkedtek a legújabb viccek, a régi anekdoták, és mindenki nevetett. Lassan negyven év távlatából olyanok ezek az ebédek, ahol Nagyi sütijei fölött mindenki boldog és vidám.
És lehetett fokozni a hangulatot. A hosszú ebédet nagy közös séta követte, majd levegőzés után újra az asztalok köré gyűltünk. De már csak részben enni. Ugyanis ilyenkor tradicionálisan előkerült a magyar kártya, és indultak a lórum partik. Ami természetesen akkor volt a legizgalmasabb, amikor Nagyapa és a fiai játszottak 10 filléres alapon. Kevertek, osztottak, olykor forintokat is elbuktak, de nevettek, ettek, ittak, miközben mi, gyerekek kibiceltünk, és szerintem akkor nem is vettük észre, hogy abban a házban a boldogság éppen ott lakik.
MEGOSZTÁS:
Album
Szigeti kitekintett
Korán kitavaszodhatott 1905-ben Szolnokon. Szigeti Henrik, aki akkor már közel másfél évtizede volt a város megbecsült fényképésze, azon a tavaszon kitekintett új műterme ablakán, és megörökítette a város főutcáját. A lábai, és így a szemünk előtt, a fák árnyékában az a mai Kossuth utca.
AKB
Veszteségek halmozása
Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.
SzoborPark
A Közgé névadójának emléke
Szolnok második legrégebben működő középiskolája 1955 óta viseli a reformkor akadémikus mérnökének a nevét. Szobra hatvan vagy hatvanegy éve áll a lassan hetvenéves épület előtt. Alkotója idén hunyt el. Majdnem egyidős volt az iskolával.