Szolnoki mesék

Kevés bába volt, aki úgy imádta az újszülötteket, mint Malvin néni. Ahogy anyából se nagyon találnánk másikat, aki annyira gyűlölte egyetlen lányát, mint Árvay Malvin. Akik emlékeznek rá, azt mesélik, ma is ott van a szobra, ahol született, bábának tanult és egész életében dolgozott. Majd magányosan örökre elaludt.

Árvay Malvint 1982 nyarán, nyugdíjba vonulása alkalmából úgy búcsúztatták az akkor Tanácsköztársaság úti épület apró nővérszobájában, mint aki az első újszülöttje volt annak az épületnek, ahol aztán harminchét év alatt több ezer babát segített a világra. Sőt, az a legenda is elhangzott az utolsó műszak végén, hogy a lépcsőfordulóban lévő szobrot Malvin néniről mintázták. Mármint a csecsemőt, aki a gyönyörű édesanya kezében látható. Nem szólt semmit. Szorongatta a Csemege ajándékkosarat, és eszébe jutott az édesanyja, aki megszólalásig hasonlított a kőszobor nőalakjára.

Apja 1920 karácsonyán érkezett Szolnokra. Egy sebtében kitakarított marhavagonban. Nagyváradról, ahol az ígértnél hosszabbra sikeredett háborúból hazavergődve, apja nyomdokaiba lépett, és a Magyar Királyi Államvasutak altisztje lett. Csak éppen pár hónap múlva nemhogy király nem volt, de a magyar államnak se lehetett sok nyomát fellelni. Nem úgy egy másik államét, aminek polgárai lehettek volna. Ám idősebb Árvay István nem akart egy újabb királyra felesküdni. Inkább mindenüket bepakolták a kijelölt vagonba, amit aztán a sors Szolnoknál tolt az egyik vakvágányra.

Malvin néni leendő édesanyját már a Ligeti úti kis vasutas házba vihette bemutatni majdani édesapja. Mondták is neki, hogy Szolnok legszebb lányának a fejét kötheti be. Ami 1925 karácsonyán meg is történt az állomás melletti Kossuth vendéglőben. Így aztán senki sem csodálkozott azon, hogy a következő augusztusban rohanni kellett a Baross utca 61-be, az éppen elkészült Bábaképzőbe. Ahol a nagyváradiak örömmel fogadták a nagyváradiakat. Ám, hogy az éppen csak megnyitott szülészeten valóban Malvinka volt-e az első, aki felsírt, azzal akkor senki sem foglalkozott.

Az édesanyja viszont mindig ezt mesélte. Főleg, miután Malvin a Bábaképző Intézet növendéke lett. A szoborról viszont nem akart beszélni. Sőt, amikor lánya szóba hozta, hogy a szobor nőalakja mennyire hasonlít a mamára, inkább elfordult, és úgy tett, mint aki nem is hallja. Ha pedig a férje is a közelben volt, még azelőtt csendre intette cserfes lányát, hogy a szobrot szóba hozhatta volna. Malvin majdnem tizennyolc volt, már okleveles bába, amikor az első udvarló hazakísérte. A kelleténél akkor is többet ivó apja elvesztette önuralmát. Az ital, egy szem lányának közelgő elvesztése okozta fájdalma, vagy tizenöt évvel fiatalabb felesége miatti, soha el nem múló féltékenysége hozta ki belőle, nem tudni, mindenestre miközben Malvint pofozta, azt üvöltötte: te is ott akarsz pucérkodni a lépcsőfordulóban, mint az anyád, hogy aztán az egész város örökre bámulja a csecsedet.

Zokogva rohant el otthonról. Ahová soha többé nem térhetett haza. A másnap hajnali bombázás eltüntette a szülői házat valamennyi lakójával és szomszédjával együtt.

Malvin akkor azt hitte, nem érheti nagyobb fájdalom. Mire igazán megmutatta magát az ősz, és a házuk helyén meggyújtotta az első halottak napi gyertyákat a soha meg nem találtak és el nem temetettek emlékére, már másként gondolta. A következő napokban három férfi gázolt át rajta. Először, akit a szerelmének hitt, és aki miután elvette, amit akart, szó nélkül, örökre eltűnt a városból. Másnapa a német katonaorvos, akire a fiúiskolában berendezett kórházban tört rá a világvége minden mindegy hedonista hangulata, és egyáltalán nem érdekelte, miért zokon az ágyra tepert tizennyolc éves ápoló. Végül a felszabadítók első hullámával érkező, mandulaszemű, nagyon büdös és durva katona, aki sokkosan talált rá a kiürített kórházban, és ott könnyített ki tudja, mióta kínzó ösztönein.

A következő kilenc hónapból semmire sem emlékezett Akkor tért magához a rémálomból, amikor a következő nyáron, a romos Bábaképző szülőszobáján kezébe adták újszülött kislányát. Akinek aprócska arcában három férfi vonásait látta. És ahogy nőtt, hol egyikre, hol a másikra, hol meg a harmadikra hasonlított jobban. Igyekezett, győzködte magát, hogy szeresse azt cseperedő, apró emberkét, aki semmiről sem tehet, ám rá nézni is alig tudott. Gyűlölte.

Ezt nem hitték volna el róla a Bábaképzőn, ahol hat héttel a lánya érkezése után már segédkezett az első babája születésénél. És onnantól kezdve csak az érkező babáknak élt. Mindegyiket imádta, valamennyit óvta, szeretgette, babusgatta, amíg el nem hagyták a Baross után Beloiannisz majd Tanácsköztársaság úti épületet. Egyet sem siratott, amikor hazavitték, mert szinte minden nap újabb babái születtek. Összefolytak a napok, az évek, és feledtették azt a magányosan növekedő, szeretetre éhező kis lényt, aki a közös otthonukban várta.

Tizennégy éven át. Mert, amint lehetett, elmenekült a rideg, otthonnak nem nagyon nevezhető lakásból. Sőt a városból is, ahol, ha az utcán sétáltak, ötpercenként tapasztalhatta, hogy az anyja rajong a gyerekekért. Más gyerekekért. Akikről évek múlva is pontosan tudta, mikor születtek, hogyan jöttek a világra, mit csináltak, hol éltek akkor a szüleik. Meg azt is, azóta hány testvérük született, és akikkel gyakran találkozott, hogyan fejlődnek. Ilyenkor forró láva robogott a kis Malvin gyomrában. Aki napról napra érezte, hogy soha nem lehet ugyanolyan érdekes vagy fontos annak a nőnek, akit az anyjának kell neveznie. Nem értette, miért. Először magát hibáztatta. Majd azt a nőt, akit végül annyira gyűlölt, hogy amikor dönthetett, a Szolnoktól legtávolabbi középiskolát választotta. Ahonnan egy idő után nem járt haza. Aztán már nem is írt. Anyja utolsó információja az volt róla, amikor értesítették, hogy 1962-ben valahol Zalában férjhez ment.

Árvay Malvint onnantól kezdve semmi más nem érdekelte, csak a szülészeten aznap világra jövő gyerekek. Rosszul érezte magát, ha szabadnaposnak kellett lennie, és nem lehetett ott az éppen vajúdó nők mellett. Attól meg kiborult, ha valami érthetetlen okból úgy múlt el egy nap, hogy nem sírt fel senki az épületben. Aminek ötszáz méteres körzetében múltak el a napjai. Szemben a Jólét, a Mátyás királyon a kis garzon. Minek is ment volna távolabb?

Majdnem belepusztult, amikor az ötvenötödik születésnapja előtt behívatta a főorvos, és közölte, nyugdíjba kell küldenie. Mert itt vannak a fiatalok, akiknek kell a hely, meg ennyi év, ennyi baba után, Malvinkára is ráfér a jól megérdemelt pihenés. Soha nem vitatkozott egyetlen főnökével sem, pedig kiszolgált néhányat. Mindig elfogadta, amit mondtak. Akkor is csak annyi ellenállásra futotta, hogy magában megfogadta: amíg nem küldik, magától nem megy. Egy évvel később aztán kiderült, hogy áthelyezik az osztályt a Vörös Hadsereg útra, a kórházi új szárnyába, a Bábaképzőn pedig nem sír fel több újszülött.

A búcsúztató után hazaballagott. A Csemege kosarat a szoba közepén álló dohányzóasztalra tette, és ahogy nézte, hirtelen rátört, hogy elmúlt az élete. Nincs senkije, nem kell senkinek, mi értelme? Árnyék lett, aki csak vegetált. Másfél évvel később a szomszédoknak tűnt fel, hogy néhány napja nem látták boltba menni Malvin nénit. Hiába csengettek, nem válaszolt. A rendőrök törték fel a Mátyás király úti lakás ajtaját. Már majdnem kiszáradt, mikor betették a mentőbe. Pár nap után pedig átszállították a Tanácsköztársaság úti elfekvőbe.

Abban a szobába, ahol született. Ugyanott fejeződött be az élete. Magányosan. És hiába szólongatta édesanyját, az csak ült kővé dermedve a lépcsőfordulóban.