[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Szecskás papa (22./94 rész)
2016. február 21.
- Férfi létemre hetekig sírva jártam dolgozni, ne szégyellje a könnyeit! - állt meg mellettem, azaz fölöttem az idős férfi, aki szemtanúja volt esésemnek a Szecska egyik eldugott járdáján. Lassú mozdulatokkal a közeli padhoz tolta a bringámat, aztán intett, hogy inkább ott lapogassam magam, mint sem a földön kuporogva. A fájdalom helyett a meglepetés ült ki az arcomra.
- Most már egész jók a járdák, meg látja padok is vannak, sőt a fák is megnőttek.
Kényelmesen elhelyezkedett a padon, hátradőlt, botját a két lába közé szorította.
- Látta volna ezt a környéket harminchét éve, amikor ideköltöztem.
Maga mellé mutatott. Sajogtak a térdeim, meg a könyököm, jólesett leülni.
- Azt hittem, megütöttük a főnyereményt, amikor öt év után kiutalták a kétszobás lakást, itt a negyediken.
Fejével a fölénk magasodó tízemeletes szalagház felé intett.
- Akkor már vagy tíz éve laktunk az anyóséknál a kisszobában, a két gyerekkel. A maguk módján segítettek, de olyan kis helyen összezárva, állandó volt a veszekedés. Csak azért nem ment rá a házasságunk, mert az asszony szégyellte volna a faluban, hogy válunk. Én meg amúgy is egyre ritkábban jártam haza.
Vastag szemöldökei alól huncutul rám nézett.
- Nem ám másik nő miatt! Minden melót, túlórát elvállaltam, hogy elköltözhessünk. Igen ám, de hiába kuporgattunk, arra nem volt elég a pénzünk, hogy építkezzünk, meg el is akartunk jönni abból a pletykás faluból. Tudja, hogy lehetett akkoriban lakáshoz jutni?
Láthatóan nem érdekelte, hogy mit mondanék. Magának mesélt.
- A munkahely segítségével. Már, ha éppen volt lakás. Mert, amíg nem kezdték el a Széchenyit építeni, az se nagyon volt Szolnokon. A végén már ajánlottak valahol máshol is, de addigra annyi szépet írtak az új lakótelepről, hogy az asszony kijelentette, vagy ide, vagy maradunk a faluban. A lányom tíz, a fiam nyolc volt, amikor hetvenkilenc márciusában megkaptuk a kiutalást.
Nagyot sóhajtott. Kicsit előredőlt, mintha valamit jobban akart volna látni.
- Azt hittem, onnantól minden rendben lesz. Saját lakás, a gyerekek külön szobában, fürdő, wc, nem ám lavór meg kerti budi. Sőt, fát se kellett hasogatni, mert a radiátorból jött a meleg. Nekem meg nem kellett reggel-este egy órát utazni a munkába, csak felszálltam a 24-esre, aztán meg az 1-esre, és már ott is voltam.
Felém fordult. Végigmérte a térdemen a sáros farmert, a lehorzsolt kézfejem.
- A férfiak sosem sírnak, igaz? Hetekig sírva botorkáltam a félig kész utcán a buszmegállóhoz reggelente. A gyerekek nem találták a helyüket az új iskolában. Nem értették, itt miért nem lehet csak úgy kimenni az utcára. Vissza akartak menni az öreganyjuk házába, siratták a régi barátaikat. Minden este a fejemhez vágták, hogy nekik ott jobb volt, minek kellett elköltözni. Az asszony is pityergett esténként. Igaz, aludni se tudtunk. Minden oldalról jött valami zaj. A fölső szomszéd klumpában mászkált, a mellettünk lévő három műszakba járt, ezért este tíz után még üvöltette a tévét vagy a rádiót, alattunk állandóan veszekedtek. Az anyósék kisszobájában olyan csend volt, hogy a szú percegését hallottuk az öreg szekrényből. De tudja, mi volt a legrosszabb?
Ránéztem. Úgy fürkészett, mint aki most fedezte fel, kivel beszélget.
- Senki se találta a helyét. Olyanokkal raktak egy lépcsőházba, akiket a faluban elkerültünk volna. Volt, aki disznót vágott a panelban. Egy másik lakásból két hét alatt minden mozdíthatót eladtak. Hajnalig dajdajoztak. A szemetet a folyosóra öntötték. Az új, festékszagú lépcsőházban pár hét alatt ordenáré bűz terjengett. A liftet kerti budinak használták. Minden reggel eszembe jutott, hogy ezért güriztem tíz évig. Hogy ne tudjak pihenni, hogy a gyerekek utáljanak, mert ideköltöztünk, hogy újra meneküljek otthonról.
Ismét maga elé bámult. Nem tört el semmim, a bringa is ép. Menni kellene. Mit mondjak búcsúzóul?
- Tényleg felvitték a lovat a lifttel az emeletre? - Csúszott ki a számon a régi legenda.
- Én is csak hallottam ilyet, de látni, nem láttam - mondta kuncogva. - Azt hittem, az első nyarat se töltjük már itt, és nézze, lassan negyven éve ugyanabban a lakásban lakom. A Szecska lett az otthonom. Szép lassan megszoktuk, megtanultunk itt élni. Meg nem is tehettem meg, hogy elmenjek. Nőttek a gyerekek, miattuk hajtottam, nekik kellett segíteni. Aztán az asszony hagyott itt, őt kellett kifizetnem. Mire egyenesbe jöttem, bezárták a vállalatot, ötven évesen örültem, hogy tető van a fejem fölött.
Komótosan zsebkendőt vett elől. Nem tudtam eldönteni, hogy náthás vagy sírt.
- Tudja, mi az érdekes? A fiamnak meg a lányomnak ez lett a gyerekkoruk, ide kötik őket az emlékeik, erről nosztalgiáznak. Az én öreganyám tőlünk két utcára lakott még nádtetős házban. Nekem az volt a mennyország, amikor nála lehettem. Mindig azt hittem, hogy én is olyan faluszéli öregapó leszek. Ehhez képest tudja, mi a nevem?
Elsőre nem is értettem. Be kellett volna mutatkoznom?
- Az unokáknak én vagyok a Szecskás papa. Így emlegetnek, hogy jönnek a Szecskás papához. Merthogy a Szecskán lakok. A gyerekektől hallották, hogy Szecska. Ma is vártam őket, ígérték, hogy jönnek. De valami közbejött. Nagyon elfoglaltak. Meg messze is laknak. Egyedül maradtam. Még szerencse, hogy néha lehet valakivel beszélgetni.
A botjára támaszkodva, nagyokat nyögve állt fel a padról. Megigazította hosszú, régi kabátját. Intett.
- Na, vigyázzon! Nehogy újra így járjon a Szecskán.
MEGOSZTÁS:
Album
Ez a dal lett a végső?
Ezt a felvételt 1988 tavaszán készíthette Nagy Zsolt, a megyei napilapnak akkor már bő negyedszázada dolgozó fotóriporter. Elsőre legyinthetnénk, hogy nem túl érdekes kép, amin valahol több száz ember álldogál, ha a némi történelmi tapasztalattal rendelkezőknek nem csengene a fülébe az Internacionálé. És, ha nem csodálkoznánk rá az Agóra egykori, vagyis eredeti színháztermére.
AKB
Veszteségek halmozása
Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.
SzoborPark
Üres talapzatok
A legidősebb 66, a legfiatalabb 43 éves. Kettő közülük 35-36 évvel ezelőtt a rendszerváltás okán lett magányos, egy pedig nagyjából harminc éve szimpla bűncselekmény miatt. Az egyikre 35 éve új alakot ígértek, a másikra akár új öntvény is kerülhetett volna, a harmadik meg jó virágtartónak.