[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
A fehér ridikül (35./90 rész)
2017. október 08.
A megáradt Tiszából kifogott gyönyörű, fehér ridikülömmel pont akkor léphetett a konyhánkba a sánta gátőr, amikor nekem kellett volna hazaérnem Szolnokról az utolsó busszal. Negyven évvel később persze már megértem az egyébként mindig nyugodt és türelmes apámat, hogy nem tudott felhőtlenül örülni, amikor a házunk előtt kiszállt rendőrautóból.
A Kossuth téri szökőkútnál hagyhattam el azt a gyönyörű fehér ridikült, amit apámtól kaptam a szalagavatóra. Nagy szó volt az ’67-ben, hogy Budapesten, a Váci utcában vettek nekem táskát. Emlékszem, mennyire örült, amikor odaadta. Senkinek nem volt olyan a faluban, de még a technikumban se. Ha nem iskolába mentem, mindig nálam volt. Akkor is, amikor hosszas könyörgés árán megengedte apám, hogy vasárnap délután is bemenjek Szolnokra. Féltett. Szigorúan fogott. Azt kellett hazudnom, hogy az érettségire készülünk a városi osztálytársaimmal. Mert azt nem merte megmondani, hogy nagyon tetszik egy fiú, akivel a Múzeum étteremnél szeretnék találkozni.
Tudtam, hogy az ötórai tánc előtt ott szoktak gyülekezni. Gondoltam, leülök a főtéren egy padra, és amikor jönnek, majd úgy csinálok, mintha véletlenül járnék arra. Legalább fél órát vacogtam ott a kora tavaszi hidegben. Zord március volt. Nehezen ment el a hó, rengeteget esett, ezért is áradt meg annyira a Tisza. Amikor végre feltűntek a Hubay utca végén, felugrottam, elindultam feléjük, mint aki csak arra sétál. Egy osztálytársnőm is velük volt, aki rám köszönt, beszélgetni kezdtünk, így már velük ültem le a táncolós falikép alá, a Múzeumban.
Egyetlen szót se szólt hozzám az a fiú, és persze én sem mertem megszólítani. Aztán egyszer csak felugrott, hogy átmegy az Árkád presszóba, a Magyar utcába. Vele tartottunk. Alighogy rendeltünk, odalépett egy lány az asztalunkhoz. Mosolyogva kellett néznem, hogyan csókolóznak. Nem is mentem tovább velük a Ságváriba az ötórai táncra. Azt hazudtam, hogy várok valakit.
Összetörve ültem az asztalnál. Aztán, amikor odajött a pincér, hogy kérek-e még valamit, belém nyílalt: nincs meg a ridikülöm. Először a többiek után akartam szaladni, mert az volt az első gondolatom, hogy véletlenül elvitték. De összeakadt a tekintetem a pincérnővel, és eszembe jutott, hogy fizetés nélkül nem mehetek sehová. Viszont a pénztárcám, az igazolványaim, a lakáskulcsom, mindenem a táskában volt. Zokogni akartam, de csak magamba roskadva nyeltem a könnyeimet, mert tele volt fiatalokkal az Árkád.
Mennyire gyűlöltem azt a fiút, aki miatt bebuszoztam Szolnokra, és akit meglátva úgy ugrottam fel a Kossuth téri padról, hogy ott felejtettem a fehér ridikült. Amit aztán valaki megtalálhatott, kivette belőle a pénztárcámat, a többit meg bedobta a megáradt folyóba. Néhány óra alatt a gyorsan hömpölygő Tisza le is vitte a tószegi kanyarig, ahol a sánta gátőr kifogta. Később anyám mesélte, hogy lélekszakadva rontott be hozzánk, hisz megtalálta benne a szétázott személyimet. Meg voltak győződve róla, hogy a Tiszába vesztem. Szegény apámat a fiatal agronómus vitte be a Ságvári körúti rendőrségre.
Amiről persze sejtelmem se lehetett. Ugyanis akkor én már a színházban ültem. Oda meg úgy kerültem, hogy az Árkádban odalépett az asztalomhoz egy magas, vékony, fekete fiú. Kérdezte, miért ülök egyedül. Meg, mi a bajom, mert látja, hogy mindjárt csorognak a könnyeim. Egy pillanat múlva már a vállán zokogtam. Persze csak a fehér ridikülről beszéltem. Arról a másik, reggel még imádott fiúról nem. Végighallgatott, aztán azt mondta, van két színházjegye, de nincs kivel mennie. Ha elmegyek vele, utána hazavisz az apja Pannóniájával. Akkor néztem először a szemébe. Barnán csillogott.
Jutott is nekem eszembe, hogy lassan otthon kellene lennem, meg izgulhatnak értem. Engedtem, hogy meghívjon egy süteményre, aztán átsétáltunk a színházba, és közben végig beszélgettünk. Meg kellene néznem, mit játszottak aznap a Szigligetiben, mert semmire sem emlékszem, csak a mellettem ülő fiúra tudtam gondolni. Aki a második felvonás végén, végre meg merte fogni a kezemet. A motoron, mögötte vacogva, szorosan átkarolva a derekát végig az járt a fejemben, hogy ha majd akarja, megengedem, hogy megcsókoljon a kapuban.
Soha se derült ki, hogy meg akart-e csókolni. Már vagy negyedórája beszélgettünk, búcsúzkodtunk az utcán, a házunk előtt, amikor megjött az a bizonyos rendőrautó. Apám úgy ugrott ki a hátsó ülésről, mint akit hajítottak. Odarohant hozzám, nem szólt semmit, csak könnyes szemmel nézett, és hihetetlen erővel rázott. Aztán betuszkolt a kapun, amit bevágott mögöttünk.
Nem köszönhettem el a fiútól. A ballagásig még láttam párszor Szolnokon, de nem volt bátorságom odamenni, és elmagyarázni annak a hihetetlen napnak minden fontos részletét. De, ha Szolnokon járok, mindig eszembe jut ő is, meg az a gyönyörű, fehér ridikül is.
(Az illusztráció Bauer Sándor 1966-os képe az Árkád presszóról, ami a Fortepan.hu oldalról való.)
MEGOSZTÁS:
Album
Édes Cziczám!
Az 1903-as nyár utolsó előtti napján szólított így Gyula a Budapesten élő Vidics Melánka úri leánykát, akihez minden bizonnyal gyengéd szálak fűzték. Aminek köszönhetően fennmaradt ez a gyönyörű szolnoki képeslap, amiről nemcsak azt tudjuk, ki fotózta, de azt is honnan és nagyjából mikor. Ugye szép a Gorove út?
AKB
Sárga üvegek
Azok a sárga drótüvegek talán már ötvenévesek is elmúltak. Akkor kerülhettek az egykori tiszaligeti TITÁSZ-üdülő erkélyére, amikor azt nem kevés társadalmi munkával megépítették. Jó ideje nincs már TITÁSZ, és társadalmi munka sem, ám azok az üvege még bírták. A Tiszavirág-híd mellett is 13 évig. Aztán történ valami. Fokozatosan és szisztematikusan múltidőbe kerültek. Nincs tanulság, nincs következtetés, nincs már sárga drótüveg.
SzoborPark
Konstantin püspök a magasban
Szolnok legrégebbi, valós személyről mintázott szobra Schuster Konstantin püspök portréja, amely a róla elnevezett és a Baross utca sarkán álló iskolaépület emeleti fülkéjében látható. A XX. századi magyar történelem ismeretében talán meg se lepődünk azon, hogy körülbelül negyven éven keresztül nem volt a helyén a szobor. Szerencsére Kaposvári Gyula megmentette.