[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
A hídon a határ (31./94 rész)
2017. június 05.
Egy órája araszoltunk Szolnok főutcáján. Még körülbelül ötszáz méter a határállomás - mondta fáradt hangon nagyanyám. Onnan meg még vagy száz a Tisza-híd közepe, ott az igazi határ, aztán ki tudja, mennyit állunk még a román oldalon - legyintett lemondóan apám a kormánynál.
Az előttünk vánszorgó román kamion fekete füstöt okádva, dübörögve meglódult. Túlpakolt Daciák, párás ablakú szakadt buszok mellett gurultunk el, amelyek a belső sávban rostokoltak.
- Na, talán megindulunk - élénkült fel nagyanyám, aki születésnapjára azt kérte, hogy még egyszer láthassa a pár kilométerre lévő, de a határ túloldalára került szülőfaluját.
- Csak a kamionokat terelik le a Tisza-partra. Nekik a híd lábánál kell várakozni - sóhajtott apám, akinek nem nagyon fűlt a foga ehhez az utazáshoz. Finoman fogalmazva is utálta a szomszédos, baráti ország katonáit, amióta pár éve, a híd közepén majdnem lelőtték, mert nem vették észre a saját sárga pecsétjüket az útlevelében.
- Ja, persze, nekik a Városháza mellett jobbra kell kanyarodniuk, hogy a régi búzapiac területén várakozzanak - folytatta lendületesen nagyanyám, akin ilyenkor látszott igazán, mennyire izgatott. - Ott van mellette a gimnázium épülete, ahová nagyapátok járt. Jobb is, hogy ezt nem élte meg. Határőr laktanya lett az iskolából, az eszem megáll.
Majdnem felkenődtünk a kamion hátuljára, olyan hirtelen fékezett a Ságvári kereszteződése után. Fél perc múlva gépfegyveres katona lépett mellénk.
- Mit képzelnek? - Üvöltött be az apám felőli oldalon. - Ez a kamionok sávja, menjenek át a másikba!
Apám kelletlenül bólogatott, miközben nagyanyám negédes hangon kezdte hazudni, hogy most járunk itt először, nem tudtuk mi a szabály, ne legyen már olyan mérges a határőr elvtárs. Közben persze rettegett, hogy mehetünk vissza a Gólyához, a sor végére.
- Vonattal kellett volna mennem - jegyezte meg szinte csak magának, amikor nagy körülményesen sikerült befurakodnunk egy NDK-s Wartburg meg egy koszos román ARO közé.
- Ne bosszants már anya! - Emelte fel a hangját az egyébként végtelenül türelmes apám. - Hogy mentél volna vonattal, amikor most is több a csomagod, mint a kezed?
- Nyugodj meg, megoldottam volna! Nem tehetek róla, hogy annyi testvérem maradt odaát. Nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy még azelőtt át tudtak volna jönni a szolnoki hídon, hogy a románok lezárták a határt.
- De legalább ne a legnagyobb nyári forgalomba kellett volna elindulnunk - pörgött tovább apám, aki tulajdonképpen nem az anyján, hanem a rendszeren akarta kitölteni a bosszúját. - Minden keletnémet most indul napozni a bulgárokhoz. És mind ezen a keskeny, nyomorult, szolnoki hídon akar átmenni.
- Te is pontosan tudod, hogy Károlykát most temetik - szipogta nagyanyám. - Szegény azt hitte, észrevétlenül át tudnak úszni Szanda alatt, a gyárakkal szemben a Tiszán, de már a töltésen rájuk lőttek a román határőrök. Ott vérzett el a folyó partján. Csak illik elmenni az unokatestvéred temetésére, ha már két hónap után kiadták a holttestet Magdusnak. Istenem, ez az átkozott határ, mennyi életet tett tönkre.
- Anya, ezt most ne! - Fogta kérlelőre apám, miközben begurultunk a Városháza után kialakított határállomásra.
- Micsoda szép házak voltak ezek a háború előtt - váltott hirtelen témát nagyanyám. - A cukorgyári bérház, a Kintzel-ház, arra meg a Kaszinó és a Megyeháza. Gyönyörű palotasor volt végig a Gorove út másik oldalán. Mi lett belőlük? Csupa lerobbant, pusztuló ház, csak azért, mert a Tisza lett a határ.
- Anya, kérlek! - Emelte fel újra a hangját apám, és kiadta az útleveleinket az ablakon. A határőr unottan pörgette őket az ujjai között, olykor benézett a kocsiba, majd visszaadta és intett. Előbbre gurultunk.
- Mit visznek? - Nézett be a vámos a még mindig letekert első ablakon.
- Temetésre megyünk, csak apróbb ajándékokat az otthoniaknak - vágta rá nagyanyám, amitől megfagyott a levegő az autóban. A határőr szúrósan próbált nézni fáradt szemeivel, aztán legyintett. Nem nyittatta ki a csomagtartót.
- Anya! - Vinnyogott apám, amikor a Megyeháza előtt felemelkedett a sorompó és lassan gurulni kezdtünk a hídra vezető felhajtón. - Olyan a csomagtartónk, mint egy zsibvásár, ennivaló, gyógyszerek, mosópor, könyvek…
- Tehetek én arról, hogy semmit se lehet kapni odaát?
- Nem, de ígérje meg, hogy legalább a másik oldalon nem szól semmit!
Felhajtottunk a Tisza-hídra. Ijedten néztem vissza. Hol a Dami? Mi lett a parkkal? A torkolat túloldalán az olajos házak se állnak. A híd közepén újra megálltunk. Két fegyveres katona közelített felénk. Hová lett a Tiszaliget? Miért van a gáton végig kerítés, őrtornyokkal meg a folyót pásztázó lámpákkal? Ez nem így volt! Üvölteni akartam, de nem mertem.
Izzadságban úszva riadtam fel az ébresztőóra csipogására. A szemeim fényt kerestek az éjszakában. Zúgott a fejem. Kellett néhány perc, hogy magamhoz térjek. Hajnal három. Kelni kell. Nagyanyám időben akar odaérni a szülővárosába. Szolnoktól meg még legalább két óra a határ.
- A határ az határ. Csak az a kérdés, hogy hová húzzák. Húzhatták volna Szolnokra is, a Tisza közepére, hisz idáig is eljöttek a románok - mondta előző este, amikor arról próbáltuk meggyőzni, hogy már nem olyan a határátkelés, mint régen. - Nekem nyolcvan év alatt annyiféle határon kellett átmennem az anyám sírjához, hogy ti csak ne nyugtassatok engem. Induljunk időben! Ki tudja, mennyit kell várni a határon? - Csengtek fülembe rossz álmot hozó, előző esti szavai.
(Az illusztrációnak használt fotók Lobenwein Tamás, 1989-ben, Sopronnál készült felvételei.)
MEGOSZTÁS:
Album
Piac, fiákerek, hirdetőoszlop
Ennek a több mint százéves, meglehetősen rossz minőségű képeslapnak számomra az a legnagyobb értéke, hogy a mai Damjanich múzeum melletti, a Múzeum étteremnek helyet adó lakóház helyén egykor álló épületet is megmutatja. Így kicsit teljesebb a kép a Kossuth tér 1900-as évekbeli állapotáról.
AKB
Polgi pillanatok
Két hónappal az új polgármester beiktatása után, Szolnok honlapján, a Városunkról link alatt az előző polgármester mosolyog. Van is oka rá. Ha másért nem, hát azért, hogy ilyen módon is megmutathatja, a június 9-ei voksolás ellenére ki az "úr" a városházán. Így az is érthető, hogy a Karácsonyi falu megnyitásáról vagy a légierő zenekarának koncertjéről miért "polgipillanatok" megjelöléssel posztol(nak helyette). Ha a fejedre szxxxxx-nak, akkor meg is érdemled. Ja, nem! Pontosítok: érdemeljük. Mert ez minden szolnokinak üzenet.
SzoborPark
Szolnoki bivaly, avagy 424.320
"Szoborrá" lett ipari emlék, amire vigyáznunk kellene, hiszen tizennyolc, még nagyjából épségben lévő példányt tartanak belőle nyilván, és talán kilenc olyat, ami bármikor megtekinthető. A Szolnokon 1982 óta kiállított "bivaly" a sorozat és a magyar gőzmozdonygyártás egyik utolsó darabja.