Szolnoki mesék

A két kezével építette azt a szandai házat. Még utca sem volt, amikor kimérték az apró templom mögötti szántót, és a papa meg a mama fiatal házasként vettek egy darabkát belőle. A nagynéném, az első gyerek, talán két éves lehetett. Ma sem értem, miért Szandát választották, mikor előtte Szolnokon laktak, és utána is egész életükben a városban dolgoztak.

A papa a szandai házat úgy építette, hogy hajnalonta gyalog, biciklivel később talán busszal megtett vagy nyolc kilométert a Járműjavítóig, délután vissza, és aztán késő estig a magáén dolgozott. Hol egyedül, hol rokonokkal, kalákában. Anyám, a második gyerek már a félig se kész házba született. Nem is múlhatott el születésnapja anélkül, hogy a papa ne mondja el, milyen boldogok voltak az egyetlen szobában, a sajátjukban, szabadulva az anyósa szoknyája mellől.

Aztán gondolom, befejezte a házat, lett kerítés és alsóépület, ahol előbb a papa özvegy édesanyja, utána meg a mamáé lakott. Igaz, addigra felnőtt a három gyerek, és egyik se marad a közelben, de még Szolnokon se. Leginkább csak hétvégeken és nyaranta telt meg a szandai ház, amit majdnem harminc évig egyedül lakott a papa, mert a mama a nyugdíjazása után szinte azonnal meghalt. Az a háza mégis olyan volt, mintha három asszony tartotta volna rendben. Már nagyobb voltam, amikor az egyik hétvégi érkezéskor a gyönyörű tiszta szobák láttán az jutott eszembe, micsoda kupit fogunk hagyni magunk után. Mert nekünk ott mindent lehetett. Egyedül, a testvéremmel vagy az unokatesókkal felfordíthattuk a házat, kifordíthattuk a szobákat a sarkaikból, de a papa csak mosolygott. Ha pedig valamelyik gyereke fegyelmezni próbálta az unokákat, a védelmünkre kelt, hogy neki ez az öröm, és legalább napokkal azután is hallani fogja a zsivajunkat, amikor már elutazunk, ő meg takaríthat.

A legtöbben a nagymamájuk főztjéről mesélnek legendákat. A hét unoka, ha találkozunk, a papa ételeit idézi fátyolos szemekkel. Soha se kérdeztem anyámat, hogy a papa akkor is konyhatündér volt-e, amikor a mama még élt, de nekünk már úgy főzött, hogy a lányait is lepipálta. És a legtöbbször abból, amit a ház körül termelt. Az utolsó nyárig nemcsak tele volt a kertje minden földi jóval, de minden gyönyörű és feledhetetlen ízű volt, miközben olyan se fordulhatott elő, hogy ne legyenek tyúkok, kacsák, libák, galambok, olykor egy-két birka vagy malac az udvarában. Pestiként úgy ismertem a háziállatokat és a kerti növényeket, mint valami falusi gyerek.

Majdnem kilencven volt, amikor meghalt, pedig nem olvasott az egészséges életmódról, és nem is sportolt soha. Pici koromban talán dohányzott, mert néha felrémlik puha kezének a jellegzetes illata, de később már biztosan nem cigizett. Sőt, ha elmenőben pénzt dugott a zsebünkbe, ami kihagyhatatlan rituálé volt, mindig játszi szigorúsággal hozzátette, hogy nem bagóra vagy italra, különben letöri a derekunkat. Italra biztos, hogy ő se költött, ami bor vagy pálinka olykor előkerült, azt vagy termelte, vagy valamiért cserébe kapta. Merthogy annyi minden termett a háza körül, hogy hiába rakta mindig tel az autóinkat, a kertje kincseivel ellátta a szomszédjait és a barátait is.

Már, ameddig voltak. Mert lassan kicserélődött az utca, ahol annak idején nagyjából egyszerre épültek az első házak, és a szomszédok nemcsak szegről-végről rokonaik, de egykori iskolatársaik és kollégáik is voltak egymásnak. Minden portán felnőtt három-négy gyerek, de alig akadt, aki a szülői házban maradt. A Szandát választók is az új részeken építkeztek, így nagyszülők utcája lett a környék, amit nyaranta elárasztottak az ország minden részéből az unokák. Nekem is rengeteg barátom, szerelmem lett ott olyan városokból, ahol sem addig, de sokszor azóta se jártam.

Nyolcadik után már ciki volt a papánál nyaralni, de azért titokban, két tábor meg nyári munka között egy-két hétre még lementünk Szandára, és hagytuk, hogy kényeztessen. Később barátokat, barátnőket is vittünk, sőt a papa ragaszkodott hozzá, hogy minden komolyabb kapcsolatot neki is bemutassunk, pár napig nála is nyaraljon a választott, hogy meg tudja mondani, milyen ember. Utólag minden unokája bevallotta, hogy a papa soha sem tévedett, csak mi nem hallgattunk rá.

Idővel ritkultak a papánál tett látogatások. Tanultunk, dolgoztunk, családunk, saját életünk lett, ezerfelé szakadtunk, így legfeljebb búcsúkor, karácsonykor, vagy a papa névnapján jártunk a szandai házban. Persze, mindig megígértük, hogy gyakrabban megyünk, ha lesz időnk, talán ott is alszunk, visszük a dédunokákat, de mindig máshogy alakult. Ám a papa soha sem haragudott. Már attól boldog volt, ha hetente-kéthetente pár percre felhívtuk. Nem panaszkodott, állította, kicsattan az egészségtől, és inkább elkergeti az orvosokat, akik csak beteget csinálnak az emberből. Az utolsó években, ha ez szóba került, anyám mindig hozzátette, csak a szája nagy a papának, mert hozzá is egyre gyakrabban jár az orvos, vagy viszik valamilyen vizsgálatra, de titkolja, mert őt ne sajnálja senki, neki nem kell segíteni.

Az utolsó búcsúig, amikor minden gyereke, unokája, dédunokája ott ugrált az asztala körül, úgy látszott, a százat is megéli. Aztán a nyár közepén anyám szólt, hogy ha tehetjük, látogassuk meg. És mentünk. Minden nap volt nála valaki, minden hétvégén, Szandán aludt valamelyik gyereke, mert egyik napról a másikra lett egyre elesettebb, amit nehezen viselt. Addig mindig és mindenkinek ő segített, mégsem tudta elfogadni a segítséget, bántotta a kiszolgáltatottság.

A névnapján, amikor újra megtelt a ház, és úgy tűnt, kicsit jobban van, bejelentette, hogy nem akar senkinek a terhére lenni, bemegy egy szociális otthonba. Tiltakoztunk, fogadkoztunk, hogy beosztjuk egymás között a gondozását, a három gyerek meg a hét unoka valahogy megoldja. Hallgatott és mosolyogott, végül pedig kibökte, hogy már mindent elintézett, lefoglalta a helyét, az ősz végén költözhet, de addig el kell adnia a házat. Na, erre volt, aki zokogott, mások, hogy arról szó sem lehet, és majd mindenki segít a ház körül, amit nem lehet eladni, hiszen a papa a két kezével épített. Megint csak mosolygott, majd határozottabban hozzátette, hogy azt csinál a házával, amit akar, és már meg is egyezett egy ingatlanossal. Persze elkótyavetyélni nem fogja, megkéri az árát, ha pedig valamit szeretnénk elvinni a házból, beszéljük meg egymás között, neki már csak az ágyára van szüksége.

A gyerekei még próbálkoztak, hogy ne hozzon rájuk szégyent az öregotthonnal, mit fognak szólni Szandán. Leintette őket, hogy ki a fene szólna bármit, amikor már alig ismeri valaki, minden barátja, ismerőse kihalt mellőle, a gyerekei meg úgyse ott élnek, mit számít, mit fecsegnek a szandaiak. Meg legyen eszük, ha a halála után akarnak bármit eladni, hónapokig vagy akár egy évig is várhatnak, mire a közjegyző mindent elrendez, addig pedig üresen áll a ház, ők meg rohangálhatnak haza rendben tartani a kerttel együtt, hogy tartsa az árát. Konokul kijelentette, hogy mindent átgondolt, eladja mindenét, a pénzt megkapják a gyerekek, kezdenek vele, amit akarnak, ő pedig a nyugdíjából ellesz az otthonban.

A szociális otthonból csak annyi volt igaz, hogy két helyre is jelentkezett, de csak várólistára került. Az ingatlanos is csak akkor jelent meg, amikor már mindenki elvitte a házból, amit meg akart tartani. Két hét alatt lett vevő. Egy nyugdíjas házaspár egész jó árat adott a házért, amit a papa azonnal szétosztott a gyerekei között. Az új tulajdonosok azt mondták, csak tavasszal kezdik a felújítást, nem bánják, ha a papa addig ott marad.

Anyámék azon az utolsó nyáron mindig azt mondogatták, képtelenség, hogy a papa kiköltözzön abból a házból, őt onnan lábbal előre fogják kivinni. Az adásvételi szerződés aláírása után három nappal így is lett. Sírnunk kellett volna, de kínunkban vagy zavarunkban nevettünk, amikor kiderült, hogy a papa még a temetését is elrendezte. A fekete kistáskában, amiben minden fontos papírt őrizgetett a ruhásszekrénye aljában, nemcsak a számlák voltak ott, de minden unokájának egy-egy boríték is, amire ráírta, hogy nincstelenül született, nincstelenül is akar meghalni, és amit szerzett, azt még ő akarja szétosztani, nehogy összevesszünk rajta.

Ha gyerekkoromban ellenkeztünk vele, és ráunt, kicsit dühösen mindig azt mondogatta, hogy a Nap is úgy megy le, ahogy ő akarja. Hát, a végén is mindenben neki lett igaza, nem lett senkinek a terhére és nem hagyott semmi gondot maga után.

(A nyitókép csak illusztráció!)