Szolnoki mesék

A Nemzeti szálló éjszakai portását az asztalára borulva találta hajnal ötkor az ügyeletes takarítónő. Máskor is előfordult már, hogy az öreg elbóbiskolt a műszak végére. Mivel mindenki tudta, hol vannak az épület kulcsai, a takarítónő a portásfülke falán lévő üvegajtós szekrénykéből kiemelte a neki kellőket, aztán óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót.

A már körútnak nevezett Ságvárin éppen csak leparkolt a Nemzeti elé egy taxi. A konflis kocsisból átképzett sofőr jól tudta, érdemes már ötkor a szálló előtt várakoznia, hiszen mindig akad a vendégek között valaki, aki valamelyik korai vonattal akarja elhagyni a várost. Éppen csak leállította a motort, már nyílt is a hátsó ajtó, és egy svájci sapkás, ballonja gallérját fázósan az arcáig húzó, hangja alapján fiatalember ült be az autóba. Talán a korai időpont vagy a hideg miatt kicsit remegve mondta az úticélt: az állomáshoz.

A fél hatkor érkező nappalos recepciós szintén az asztalra borulva találta a szálloda portását. Hangosan ráköszönt, de miután nem kapott választ, kiemelte a személyzeti öltöző kulcsát a szekrénykéből. Közben jól hallhatóan morgott, hogy ebben a koszfészekben bármit meg lehet csinálni, és senkit nem zavar, hogy a szálloda Sütő utca felőli bejáratát senki sem őrzi. Bármit el lehetne lopni. Bezzeg a pesti Nemzetiben, a Blahán! Jutott eszébe a hely, ahonnan pár évvel korábban tették ki a szűrét, mert az októberi sajnálatos események nem minden napjával tudott elszámolni később a hatóságoknak.

Fél hatot mutatott a szolnoki vasútállomás egykori harmadosztályú várótermében a bombázásokat is túlélő óra, amikor az ideges, ballonkabátos férfi végre elcsendesedett és leült a sínek felé nyíló ajtóhoz legközelebbi padra. Nem lehetett nem észrevenni. Pár perccel korábban futva érkezett. Aztán százassal fizetett a Pestre szóló jegyéért, ám miután a pénztáros alig tudott visszaadni a nagy címletből, hangosan káromkodott. Majd kirohant a peronra, de mivel a késve induló öttizenötös személynek is már csak a ködbe vesző zárófényét láthatta, dühösen trappolt vissza, és újra nagyhangon szitkozódott. Főleg, amikor megtudta, hogy majdnem egy órát kell várnia a következő pesti vonatra.

Hatkor nagy csörömpöléssel érkeztek a sütőipar szállítói a Nemzeti szálló hátsó bejáratához. Egyikőjük kikapott egy kiflit valamelyik megrakott kosárból, a portásfülke apró ablaka előtti peremre helyezte, aztán megkopogtatta az üveget. Mivel az éjszakai ónos eső miatt késésben voltak, nem álltak meg beszélgetni az öreggel, csak intettek a fülke irányába. Talán fel sem tűnt, hogy bentről senki sem int vissza. Négy perc se telt el, és már az üres kosarak voltak kezükben. Ekkor a másik kocogtatta meg az üveget, aztán meg együtt röhögtek az asztalra borult öregen, akiről minden szállító tudta a városban, hogy sokszor elbóbiskol a szolgálat alatt.

Hat óra körül már kifejezetten sokan voltak a szolnoki állomás egyetlen épen maradt várótermében. A Ceglédre, Budapestre vagy épp a másik irányba, Törökszentmiklósra dolgozni indulók keveredtek a szolnoki gyárakból az éjszakai műszak után hazafelé indulókkal. A fülledt melegben dohány- és cefreszag vegyült a nedves ruhák nehéz illatával. Krákogások, hangos szavak, olykor egy nevetés, üvegek diszkért csilingelése lengett a várakozók feje fölött, akik nem igazán törődtek az egyik padon mély állomba zuhant fiatalemberrel. Az órájukat nézték, a hangosbemondót figyelték, a maguk dolgával foglalkozva türelmetlenül várták, hogy végre kitódulhassanak a peronra.

Fél hét után nem sokkal loholva szaladt be a postás fiú a már sok mindent látott szállodaépület személyzeti bejáratán. Néhány hete adta le a sokáig nyűtt határőr egyenruhát, így még nehezen ment, mit, hol talál Szolnokon, meg melyik helyre milyen újságból mennyit kell vinnie. A Nemzeti portásától nemcsak tartott, de utálta is, mert az öreg, mint valami századparancsnok nézte át az érkező újságokat, és minden alkalommal nagy hangon oktatta ki, ha a Népszabadságból esetleg kevesebbet hozott, vagy a Nők Lapja helyett Lányok, Asszonyokat akart otthagyni. Ha meg nem sikerült fél hét előtt érkeznie, külön prédikációt tartott az öreg arról, hogy ennek a szállodának a vendégei több mint hatvan éve megszokhatták, hogy a reggelijük mellé a friss lapokat is megkaphatják, sőt, az átkosban a külföldi lapokat se volt lehetetlen a kávéjuk mellé tenni. Megnyugodott, amikor az öreget az asztalra borulva találta. Aznap reggel legalább két letolást megúszott, hiszen nemcsak késett, de érezte, hogy már az előző helyeken sem stimmeltek a lerakott újságok.

A szolnoki állomás reggeli élete, ha nem késtek sokat a vonatok, szinte ütemre pulzált. Az első ütemben beszippantotta magába az utasokat. A másodikban kifújta őket a peronra. A harmadikban pedig feltuszkolta az embereket az egyszerre sok irányból érkező vonatokra. Aztán következett a negyedik negyed, amikor úgy kiürült az épület, mintha nem is egy fejlődő iparvárosban állna. Fél hét után nem sokkal a vasutasokon kívül szinte senki nem járt az egykor szebb napokat látott, toldozott-foltozott helyiségekben. Ezen a reggelen csak a sarokban alvó fiatalember törte meg a rendet. Meg a valahonnan előbukkanó másik, aki óvatosan körülnézett, aztán odalépett az alvóhoz, és avatott mozdulatokkal kutakodni kezdett a kabátjában. Hirtelen megdermedt. Nem akarta elhinni, mekkora köteg pénz akadt a kezébe. Újra körülnézett, aztán saját kabátjába csúsztatta a köteget, és a város felé nyíló ajtón kisurrant a váróteremből.

A szolnoki Nemzeti szálloda nem sokkal korábban kinevezett új igazgatója azt gondolta, a jó vezető legfőbb ismertetőjegye a pontosság. Ezért minden reggel pontban hét órakor lépett be munkahelye Ságvári körút felőli díszes főbejáratán, majd mindenkinek hangosan köszönve, legalább három apróságot szóvá téve sétált az épület belső udvarára néző irodája felé. A portásfülke előtt is el kellett mennie. Az asztalra borult portás látványától görcsbe rándult a gyomra. Leginkább azért, mert túl sok beosztott láthatta, hogy az öreget most sem meri kiosztani. Sejtette, a többség tudja, a portás az igazgató fölött áll az elhárítás titkos ranglétráján.

A járőrök hétkor léptek be az állomás épületébe. A reggeli eligazításkor szokás szerint csak annyi utasítást kaptak, hogy tartsák szemmel az utazókat, a huligánokkal, lumpenekkel meg az ellenforradalmi tevékenységük miatt Szolnokra zsuppolt értelmiségiekkel szemben kellő határozottsággal lépjenek fel, azaz közülük minél többeket igazoltassanak. Mivel huligánnak bármelyik hosszabb hajú fiatal elment, lumpennek akármelyik kapatosabb melós beillett, az értelmiségi kinézetűek pedig akár ellenforradalmárok is lehettek, bárkit megállíthattak a reggeli rohanásban. Az érkezőknek és indulóknak azonban szerencséjük volt, mert a járőrpár azonnal kiszúrta a sínek felé vezető ajtó melletti padon alvó, bármelyik ellenőrizendő kategóriába beilleszthető alakot.

A szálloda hivatalsegédje fél nyolc után nyitott be a Nemzeti portásfülkéjébe. Egy ideig szólongatta az asztalra borult portást, de miután sietnie kellett a postára, inkább kinyitotta a falra szerelt szekrénykét, hogy kivegye a kis páncél kulcsát. Nem lepődött meg, hogy az nincs a helyén. Sokszor előfordult, hogy az előző esti bevétel berakása után nem csukták be a portásfülke asztala alatt lévő páncélszekrényt, vagy egyszerűen benne hagyták a kulcsot. Tudták, az öreg mellől úgy se lehetne abból kivenni semmit. A hivatalsegéd újra szólongatni kezdte az öreget, majd böködte, aztán rázogatta, végül lökdöste a hatalmas testet. A vékony kis asszony felsikított, amikor az öreg teste lefordult a székről, és keresztbe átvágott nyakkal, eltorzult arcából kimeredő, üveges szemekkel nézett rá.

Fél nyolckor a ballonkabátos fiatal férfi már a Nemzeti szállótól egy háznyira lévő városi rendőrkapitányság egyik kihallgató szobájában arccal a falnak fordítva állt. Mögüle záporoztak a kérdések. Mitől véresek a kezei? Mire használta az ugyancsak véres, hatalmas pillangókést? Pesti lakosként mit keres Szolnokon? Miért üvöltözte az állomáson, hogy kirabolták? Miért nem árulja el, mit vittek el tőle? Az egyre idegesebben elhangzó kérdéseket mind hangosabb gumibot puffanások szabdalták. Talán negyedórája tarthatott a kihallgatás, amikor megcsörrent a telefon az izzadságszagú, dohányfüst ködbe úszó szobában. „Riadó, rablógyilkosság történt a Nemzeti szállóban!”