Szolnoki mesék

Reggelre hatalmas kutyaszar kupac került a kapunk elé. Pont úgy, hogy a házunkból kilépni és előttünk a járdán elsétálni is csak odafigyelve, átgondolt lépésekkel lehetett. Nem tudom, ki vétette el először. Amikor visszafelé jöttem a pékségből egy lábnyom, meg az odébb rúgott fél kupac jelezte, hogy valakinek aznap biztosan szerencséje lesz.

Nem az én kutyám végezte a kapunk előtt a dolgát. Nincs is kutyám. Se kedvem, se gusztusom nem volt feltakarítani. Kerülgettem. Pár napig nem esett, lassan porladt el. Eleinte bosszantott. Aztán közömbös lettem. Végül elkezdtem felmentéseket kitalálni, hogy a gazdi vajon miért nem szedte össze a kutyája ürülékét. Így született meg Béla.

Béla, aki soha nem akart kutyatartó lenni. Leginkább azért, mert kertes házban nőtt fel, ahol mindig csaholt legalább egy eb az udvaron, ezért úgy érezte, a kutyáknak sok hely kell, nem valók lakásba. Mivel számtalan gyerekkori emlék, sőt trauma miatt felnőttként nem akart családi házban élni, inkább egy kényelmes, városi társasházat választott lakóhelyéül és úgy gondolta, soha sem lesz kutyája.

Sokáig nem is volt. Hiszen előbb felesége lett, aztán egymás után két gyereke, és sok mindenre volt hely meg idő csak kutyának és kutyára nem. Aztán ahogy nőttek a gyerekek, minden kutyus egyre cukibb és aranyosabb lett számukra, így a családi ebédeknél meg vacsoráknál mind sűrűbben lett téma a kutyavásárlás.

Béla tiltakozott. Először apai tekintélyére apellált. Aztán a kutyatartás nehézségeit, feladatait, felelősségét ecsetelte napról napra részletesebben. Végül állatvédő lett, aki hatalmas szakértelemmel tudta elmagyarázni, hogy miért érezné rettenetesen rosszul magát egy bármekkora eb a nem túl tágas, második emeleti lakásukban. Érezte, ha nem hűti folyamatosan a kutyatartás egyre gyakrabban fellángoló ötletét, akkor a cuki kutyulik iránt mind elragadtatottabb családtagjai megtörik az ellenállását.

Amikor már-már vesztésre állt, akkor bedobta a növényeket. Próbálják meg, ki tud megfelelően gondozni egy cserepes virágot! Pár nap lelkes locsolás után ő is megfeledkezett szerencsétlen virágról, így végül neki kellett kidobnia az elszáradt kórót. De csak pár hetet nyert. A gyerekek egyre rafináltabb okoskodásaira csak újabb trükkökkel válaszolhatott. Így jöttek az egyéb kisállatok. A madár kalitkát két hét után tette fel a Vaterára. A halakat egy hónnap múlva ajándékozták el egy balek osztálytársnak. A teknős viszont még mindig velük lakott, igaz már csak az ő gondoskodását élvezte, amikor Béla védekezése összeomlott.

Béla azóta tudja, nem kellett volna elengedni a gyerekeket arra a születésnapi zsúrra. Vagy legalább nem neki kellett volna értük menni az osztály legjobb seggű anyukájához, aki a kisebbik gyereknek ajándékozott egy kéthónapos szőrmókot. Béla a kapuban állva nem lehetett az a szőrösszívű, azaz bunkó apuka, aki a könnyes szemű gyerekeinek egy tucat osztálytárs és ugyanennyi, más dolgaiban mindig beleokoskodó anyuka előtt mond nemet. Meg elsőre tényleg aranyos volt az a két kérlelő gombszem.

Béla hazafelé kijelentette, hogy maximum az állatorvost vállalja. A reggeli, napközbeni, esti sétáltatás, a nevelés és a takarítás a család többi tagjára vár. Amire természetesen azonnal mindenféle eskükkel megerősített ígéreteket kapott, miközben lubickolhatott abban, hogy micsoda jó fej apuka.

Két nap múlva, az első esős hajnalon már Béla kezében volt a póráz, hiszen rossz időben mégsem lehetett utcára kiküldeni a gyerekeket, a feleségének meg készülődnie kellett. Viszont Bélát bármilyen időben kiküldhetik, és neki amúgy is maximum 5 perc a készülődés fogmosással, kávéval, vécével. Ettől kezdve megkérdőjelezhetetlenül az övé lett a reggeli séta. És ahogy egyre korábban sötétedett, rá maradt az esti is. Sőt, leggyakrabban napközben is ő tudott hazaszaladni, hogy ránézzen a cipőket szétrágó, szőnyegeket összepisilő, zsarnokká váló, szófogadatlan kutyájukra. Vagyis egyre inkább Béla kutyájára. Mert néhány hónap múlva teljesen világos volt, hogy a kutya Béláé. A gyerekek maximum akkor tartottak rá igényt, ha barátoknak lehetett mutogatni, a felesége meg, ha egy cuki szelfit akart posztolni.

Bélából nem lett boldog kutyatulajdonos. Sőt, kifejezetten idegesítette, hogy az állandóan kupleráj a lakásban, hogy egyetlen reggel sincs, amikor addig alhatna, amíg kedve tartja, és este se ülhet le nyugodtan végignézni egy meccset vagy filmet, mert a kutyára mindig akkor jön rá a szükség. A gyerekek pedig mindig pont ilyenkor tanultak szorgalmasan, vagy akadt halaszthatatlan teendőjük, a felesége meg ugye vitte a háztartást a munka mellett, hát nehogy már még neki legyen a kutyára is gondja és ideje.

Béla próbálta szeretni az ebet, ami semmiről sem tehetett. Néha pár percig sikerült. Ráadásul a világ legragaszkodóbb vagy leggyávább kutyája volt az övé, mert az utcán nem szívesen tágított mellőle, így elveszíteni sem tudta, pedig napjában egyszer biztosan megpróbálta. Néha kutyasétáltatás közben azon kapta magát, hogy utálja és irigyli azokat a férfiakat, akiknek nem pórázban végződik a kezük. Máskor meg nevetni próbált azokon a szobakutyákhoz kötözött férfiakon, akik láthatóan hozzá hasonló lelkesedéssel kószálnak az utcákon, de nem ment.

Ilyen előzmények után sétáltatta egyik hajnalban Béla pont a mi házunk előtt a kutyáját. A kutyát, aminek éppen a házunk előtt, a bejárati kapuval szemben, a járda közepén jött meg az ihlete a szarásra. Béla nem ellenkezett. Türelmesen megvárta, amíg a kutya elvégezte a dolgát. Majd körülnézett, és mivel senki se volt a környéken, így senki se láthatta, kinek a kutyája szart a kapunk elé, átlépett a kupacon, és tovább sétáltatta az utált ebet. Közben pedig elégedett mosoly ült ki az arcára, mert arra gondolt, hogy végre másnak is szar lesz.