Szolnoki mesék

Hétköznap este Szolnok belvárosában kevesen lézengenek. A Hild tér kihaltnak tűnt, ahogy a buszpályaudvar felől a Baross utca felé tartottam. Az Agóra előtt jártam, amikor a szemem sarkában egy pillanatra úgy tűnt, megmozdult a zenélő lány szobra. Feltámadt a szél, esni kezdett. Talán a lámpák is kialudtak egy pillanatra. Valaki mellém lépett és kirántotta a kezemből a hatalmas borítékot, amit pár perce szedtem ki a csomagküldő automatából.

Fehér alak futott a buszpályaudvar felé, kezében a barna borítékommal. Rohanni kezdtem. Nem akartam szem elől téveszteni. A haja nem lobogott és mintha a lábait sem szedte volna, mégis nőtt közöttünk a távolság. A művelődési ház sarkánál a vízügyi székház felé kanyarodott. Mire odaértem, már csak azt láttam, hogy a lejtő alján, a nyitott kapun át bemegy az épületek közötti udvarra. Az erős szembeszélben próbáltam gyorsabban szaladni, de mire odaértem, a négy oldalról körbezárt betonplacc teljesen üres volt. Az eső még jobban rákezdett, a szél a szétdobált szeméttel játszott. Egy ajtó fémesen csapódott.

A hang irányába rohantam. A művelődési ház meg az üzletek hátsó falait méregettem, vajon hol nyílhatott ki egy vasajtó. Megkerültem az udvart, de semmi. Rajtam kívül ki a francnak kellenek Szolnok meg nem épült belvárosának a tervei? Majdnem megállt a szívem, amikor a hátam mögött újra csattant egy vasajtó. Megfordultam. Az udvar közepén lévő trafóház ajtaját lóbálta a szél. Az ajtón túl éles fény, amiből semmi se szűrődött ki az udvarra, mintha a vaskeret megállította volna a részecskéket. A fehér lányalak állt velem szemben a barna borítékommal a kezében. Elindultam felé.

És felkenődtem a bezárt vasajtóra. Hátra hőköltem. Ragyogóan sütött a nap. Körbefordultam. Ismeretlen kinézetű teherautókkal volt tele az udvar, mindegyiknél rakodtak. A művelődési ház hatalmas üvegfala viszont hiányzott. Balról egy oszlopokkal és áthidalókkal légiessé tett, legalább négy-öt emelet magas betontömb volt a helyén, jobbról meg egy ugyanolyan lapos tetejű épület, mint amilyenek a Centrum mögötti szárnyak. Mi ez? A vízügyi székház és a zöld olajos irodaház bámult rám a megszokott helyükről. Egy pillanatra el is felejtettem a borítékomat, elindultam az udvar egyetlen kijárata felé. Majdnem egy teherautó elé léptem, mert a kapuból a fehér lány nézett rám. Kirohantam a kapun, aztán balra.

De nem a szabadban voltam, hanem egy fehér neonfénnyel megvilágított folyosón, ami tele volt emberekkel, akik az üvegajtókon túli hatalmas élelmiszeráruházba mentek be vagy onnan jöttek. Onnan, ahol az Aba-Novák leragasztott üvegfalú irodáinak kellene lennie. Újra szaladni kezdtem. A Hild tér közepén kellett volna állnom, de nem ott voltam. Vagyis a lépések alapján ott voltam, de nem az vett körül, amire emlékeztem. Ez sem teljesen igaz. A Pelikán szálló ott volt, de nem tükröződött vissza a művelődési ház hatalmas üvegfaláról, ráadásul nem két végén nyitott téren álltam, hanem egy udvarban. Emberek jöttek-mentek. Nők megrakott szatyrokkal, diákok táskákkal, fiatal párok ölelkezve, idősek lassan ballagva. A padokon is ültek. Az udvar közepén valami absztrakt szobor állt. Megtántorodtam, amikor észrevettem a sárga neonbetűket a Pelikán szállóval szembeni ismeretlen épület tetején: 900 éves mozi.

Összeszorítottam a szemeimet, és próbáltam végiggondolni, mi történt velem az előző percekben. Biztos, hogy nem estem el, amikor kikapták a kezemből a borítékot. A lábaimon állok, minden testrészem ép, a fejem se sajog, jól vagyok. Nagyon lassan kinyitottam a szemem, miközben reménykedtem, hogy ha újra körülnézek, minden úgy lesz, ahogy évtizedek óta megszoktam. A fehér lány állt tőlem pár méterre, kezében a borítékommal. Rám nézett, és szaladni kezdett a buszpályaudvar felé. Vagyis, abba az irányba, de a buszpályaudvart nem láthattam, mert apró üzletek zárták el az utat, meg egy Merkúr feliratú autószalon, aminek kirakata mögött ismeretlen személyautók sorakoztak, de nem volt időm nézelődni. A lány ugyanis hirtelen balra fordult. Vagy mondjam azt, hogy a Szolnok Pláza felé? De nem, mert a plázának se volt nyoma.

Egy hatalmas lengőajtón keresztül ismerős szagú folyosóra jutottam, onnan pedig egy hatalmas fedett belső udvarra. De hát ez egy piac. Megbabonázva forogtam körbe a galériás udvaron. A fehér lány már az emeleten volt. Az udvar közepén lévő hatalmas lépcsőn felrohantam utána. Tudta, hogy követem. Egy pirosra festett ajtóban állt és csak akkor lépett be, amikor felértem. Mint, aki az életéért fut, egy újabb lépcsőn rohantam fel, át egy következő ajtón. Az épület tetejére értem, egy hatalmas teraszra, ami ugyanúgy tele volt asztalokkal és árusokkal, mint az általam ismert szolnoki piac körüli fedett rész. Megtántorodtam. Jobbra az SZTK teteje, balra a Pelikán, és előttem olyan toronyházak, mint a vízügyi meg a kőolajos. De a Baross úton! Le kellett ülnöm.

Az Ady Endre út felőli oldalon, a korlát mellett kopott padok sorakoztak. Mindegyiken ültek: gyerekes anyukák, nénik megpakolt szatyrokkal, szemérmetlenül csókolózó fiatalok, és… És végre egy magányosan olvasó öregúr. Csak amikor lehuppantam mellé, akkor vettem észre, hogy nemcsak újságot olvas, de rádiót is hallgat. „Kossuth Rádió Budapest, a pontos idő, tíz óra, híreink először röviden. Megkezdte munkáját az MSZMP huszadik kongresszusa. A tizenötödik ötéves terv legfontosabb célkitűzése az infláció leszorítása, a jóléti kiadások emelése, a reálbérek megerősítése. A világnak békére van szüksége, jelentette ki a Kambodzsában tárgyaló külügyminiszter. Nem szabad bedőlni a nyugati propaganda aknamunkájának, hangzott el az Elnöki Tanács új elnökének beiktatása kapcsán a vállalati propagandisták Alcsútdobozon rendezett fórumán.” Felugrottam, amitől a már-már elbóbiskoló öregúr úgy összerezzent, hogy kiesett kezéből az újság. Nem tudtam megállni, hogy miközben lehajolok érte, ne nézzem meg a dátumot: 2024. március 30.

Annyira száraznak éreztem belülről a szám, mintha Nap égette kövek lennének a fogaim helyén. Bevillant, hogy a földszinten láttam egy büfét. Elnézést kértem az megdöbbent öregúrtól, lementem az első emeletre, majd a széles lépcsőn a földszintre, és közben mintha az agyam valamelyik hátsó szegletében azon gondolkodtam volna, hogy egyszer azt képzeltem, a piac helyén nyugat-európai mintára épült pláza van, a Hild téren nincs mozi, hanem valami barna üveges épület áll, és a Pelikán szállótól induló passzázs sincs meg a Centrumig. Egyre erősebben azt éreztem, hogy nem tudom eldönteni, ezeket csak álmodtam vagy olvastam valahol. Igen, mintha valami helytörténeti könyvben az állt volna, hogy a hetvenes évek végére elfogyott az új belváros építésére szánt forrás, de szerencsére a nyolcvanas években új lendületet kapott a szocializmus építése, és a millenniumra minden elkészült az eredeti tervek szerint.

Pepsit kértem a büfében. Meg két pici sportszeletet, gyerekkorom kedvenc csokiját. A büfé elé kirakott könyöklők egyikénél megálltam, meghúztam a jéghideg üdítőt, és úgy éreztem, kezdek magamhoz térni. A büfével szemben hatalmas plakátok hirdették, hogy "Szolnok készül az idei tanácsi választásokra". Beleharaptam az egyik csokiba, és mosolyogva nézegettem a szolidan igénytelen plakátokat. "Százhúszezer szolnokiért dolgozik immár tizenhatodik éve Szajly Frigyes tanácselnök", "A párt és a KISZ, győzelemre visz", "A Magyar Néphadsereg is Pagonyi Jánost javasolja a Kertváros képviselőjének", "Ne dőljünk be az ellenséges propagandának! A Tiszaligeti strand készen van, csak nem akarjuk pazarolni a vizet (MSZMP szolnoki szervezete)" Nini, egy fehér kis papír van ráragasztva: „A Damit követeljük vissza”.

Ebbe a pillanatban egy alacsony, szemüveges férfi lökött meg. Letépte a Damis papírlapot, majd felém fordult, és vigyorogva felszólított, hogy feltűnés nélkül igazoljam magam. Tapogatni kezdtem a farmerdzsekim zsebeit, de nem találtam a kis tokot, amiben a bankkártyák mellett az igazolványaimat tartom. Aztán beugrott, hogy az imént is készpénzzel fizettem. A százezresből egy ötvenezrest kaptam vissza, azt húztam elő, és miközben a fémkeretes szemüveges, kis, kese fickót néztem, hirtelen belém nyílalt, becsaptak. Hamis pénzt adtak, ilyen címlet nincs, Kádár János nézett róla rám komolyan.

Ekkor a fehér lány tűnt fel a kisnövésű, rendőrigazolványt mutogató manus mögött. A lány a borítékkal intett, mire az állambiztonságról valamit makogó csávó kezébe nyomtam a kádáros ötvenezrest, és a lány után eredtem. Újra fel a lépcsőn, át egy lengőajtón, ki egy függőfolyosóra, ami a Pelikán emelete előtt vitt el. Hátra néztem, az apró emberke idétlen bukósisakban futott utánam. Előttem a fehér lány, akit nem akartam szem elől téveszteni, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek le. Alattunk parkoló, a pártház előtt Technika háza feliratú tömb, velem egyvonalban meg két magasház. Majdnem orra estem. Hirtelen az ugrott be, hogy ezeknek nem kellene itt lenniük, a Pelikán szálló előtti parkoló környéke nem ilyen. Már hallottam a rendőr szuszogását, akiről hirtelen beugrott, hogy a tanácsházára beépült belügyes, aki mindenütt ott szaglászik a városban, ahol olyanok bukkanhatnak fel, akik nem szívlelik a mostani tanácselnököt meg a kriptokummunista seggnyalóit. Atyaég! Ilyet még gondolni se szabad, nehogy kicsússzon a számon! Tizenöt évnyi korkülönbségemet megpróbáltam előnyre váltani, újra rohantam. A lány a 900 éves mozi sarkánál állt, egy ajtót tartva várt rám. Együtt léptünk be, és azzal a lendülettel kattant mögöttünk a zár. Nem néztem hátra, csak hallottam, hogy valaki az ajtót rángatja.

A fehér lány belém karolt. Lelassította a lépteinket. Elvegyültünk a moziteremből éppen kitóduló tömegben. A Tanácsköztársaságról készült új kosztümös nagyjátékfilmnek lett vége, amire tíz szimpla film árát verte el az Acél György Szocialista Kultúrpolitikai Intézet új üdvöskéje, és napok óta azon röhög a fél ország, hogy Kun Bélát meg a népbiztosokat játszó fiatalok hitelesek vagy sem, és Kun csaja valóban lelökte-e Horthyt a fehér lováról. Én a villanymozdonnyal vontatott páncélvonaton akadtam ki, amikor az idei Forradalmi Ifjúsági Napok nyitányaként megnéztem. Megnéztem? A fejemhez kaptam. Élesen nyílalt bele a fájdalom, még szerencse, hogy a lány fogtam a kezem és húzott maga után. A pártgarázs oldalával szemben lévő ajtón léptünk ki az épületből. Jól esett a friss, eső szagú levegő.

A két épület közötti sétálóutcán alig világított néhány lámpa. Jobbra, a Pelikán felé fordultunk. A korán jött tavasz nyári záporral köszöntött bennünket. Elengedtem a lány kezét, hogy összébb húzzam a kabátomat, megigazítsam a sapkámat. Mire ismét felnéztem, méterekkel volt előttem, és bár szaladt, nem lobogott a hosszú haja. A saroknál megállt, a barna borítékommal integetett. Megszaporáztam a lépteimet. És pont, amikor befordultam volna a sarkon, iszonyatost villámlott és dörrent. A közelben csaphatott be. Összehúztam magam, mint aki azt várja, hogy most vagy meghal, vagy nem. De nem történt semmi.

Befordultam az Agóra sarkán, a Tourinform irodánál, de már nem láttam a lányt. A bisztró előtt, a kövezeten feküdt a borítékom. Rohanni kezdtem, hogy felvegyem, és közben csak a szemem sarkából olyan volt, mintha a zenélő lány szobra egy pillanatra megmozdult volna. Kihalt volt a tér. Felkaptam a borítékot, és ahogy felegyenesedtem, megtorpantam. Összeszorult a gyomrom. Óvatosan megfordultam. Jobbra az Agóra, utána a művház üvegfala, szemben a Skála, balra a Pelikán. Mintha a közelemben köveket billentettek volna le egy teherautóról. Újra körbefordultam. De semmi. Csak egy ismerős alak húzott el világoskék Vespán, fehér bukósisakban a Beloianniszon. Nem, a Barosson! Zúgott a fejem. Megszaporzátam a lépteimet, átvágtam a Sütő utca felé. Csak a sarkon jutott eszembe, hogy belenézzek a borítékba, amiben a város meg nem valósult belvárosának terveit küldték nekem csomagküldővel. Kinyitottam, kihúztam a dossziét, az első oldalán írógéppel az állt: "Az elmaradó rendszerváltás – Velünk maradó arcok és helyek". Belelapoztam…