Szolnoki mesék

Az évek óta üresen álló belvárosi ház bontásához épp olyan hirtelen fogtak hozzá, mint ahogy be is fejezték. A markoló elállta az utcát, aztán egy napig tépte, szaggatta a régi házat, és hányta darabjait az elé tolató dömperekre. Cserepek, tetőlécek, festett faldarabok, gyűrött csatornák, ajtófélfák, padlódeszkák robajlottak a platókra. Estére már csak néhány kupac malteros tégla, törött kerítésdarab meg égnek meredő csőcsonk jelezte, hogy ott évtizedeken át lakóház állt.

Másnap reggel szomorúan álltam az üres telek előtt. Néztem a szétszórt vakolatdarabokat, törött téglákat, a telek legtávolabbi sarkában álló öreg fát, amit addig eltitkolt a külvilág elől a ház. A Tisza felől enyhe szellő érkezett. Az összezörrenő törmelékek porfelhőt pöfékeltek az üres telek fölé, ami mintha megmozdult volna, és próbált rám borulni minden maradékával, amit az előző nap rombolói maguk után hagytak. Poros törmelékek, fadarabok gurultak a telekről a belvárosi utcára, meg egy koszos üveg, ami a cipőm orrának ütközve állt meg. Elült a szellő, leülepedett a por, elcsendesedett a reggeli utca. Ahogy tovább akartam indulni, véletlenül elrúgtam a palackot. Az útpadka megsüllyedt kövén csattanva tört darabjaira.

Papírlapok bomlottak ki az üvegcserepek közül. Odaléptem, hogy a cipőmmel kicsit összetakarítsam a törmeléket, a lapokat meg kidobjam a közeli kukába. Már gyűréshez görbültek az ujjaim, amikor agyam megálljt parancsolt, mert az első lapon halvány, de még olvasható betűk sorakoztak szépen rendezett sorokban. „Üzenet a jövőnek” - ez állt legfölül. Ott, a belvárosi utcán, lábam alatt üvegcserepeket ropogtatva, az üres telekkel szemben azonnal olvasni kezdtem a láthatóan négy különböző írással és tintával írt lapokat.

"Ezt az üzenetet idősebb és ifjabb Kollár János helyezi el első szolnoki házuk falában 1903. márczius 3-án, bízva abban, hogy sok év múlva leszármazottaik rábukkannak. A házat idősebb Kollár János reformátusvallású kereskedő és szandaszőlősi gazda építteti 15 évvel azután, hogy Erdélyből tutajon Szolnokra érkezett, de szíve nem engedte visszatérni. Szolnokon házasságot kötött Schwarz Aranka izraelita hitű leánnyal, akivel gyermekeiket Kálvin tanításai szerint nevelik, úgymint Jánost, Istvánt és Arankát. Ezt az üzenetet ifjabb Kollár János, a szolnoki főgimnázium diákja írja, akinek először adatik meg a családban, hogy ne csak írni és olvasni tanulhasson. És, aki reméli, hogy mikor leszármazottaik ezt az üzenetet megtalálják, mint főgimnáziumi tanárra emlékezhetnek reá."

Nem tudom, hogy a lapok az összetört üvegben, sorban voltak, avagy már abban is összekeveredve várták sorsukat. Mindenesetre nem volt nehéz kitalálni, melyik, még viszonylag szépen írt lap lehetett a következő üzenet.

"Néhai édesapám és bátyám 16 évvel ezelőtt írt üzenetét a román ágyúzásban megsérült házunk felújításakor találtuk meg, és most a mi üzenetünkkel együtt ismét befalazzuk, tudván, hogy ez lenne a kívánságuk. Ezzel is emlékezünk édesapámra, aki valahol Oroszországban, és testvérbátyámra, aki valahol Itáliában esett el a nagy háborúban, de testük soha se térhetett haza. Ifjabb Kollár János nem lett főgimnáziumi tanár, Budapesten mérnöki diplomát szerzett, de csak néhány hónapig állhatott a M. Á. V. alkalmazásában, mert elsők között csatlakozott a frontra indulókhoz. Ezt az üzenetet öccse, Kollár István postatiszt helyezi el kisfia, a kétéves Istvánkával közösen annak reményében, hogy leszármazottaink egy jobb világban találnak rá, és emlékezhetnek reánk."

A harmadik üzenetet egy kockás papírra írták, aminek egyik oldalát előtte valaki számolásra használta. Kusza, láthatóan gyorsan írt betűk kerültek ceruzával a lapra.

"Édesapám, akiről másfél esztendeje nem tudunk, a frontra indulás előtt meghagyta István bátyámnak, hogy ha el kell hagynunk a házunkat, keresse meg ezt az üveget, és tegyen bele egy újabb üzenetet, ami majd igazolja, ezt a házat a nagyapám építette családjának. Bátyám egy éve Oroszországból írt utolsó levelében rám, Kollár Aranka varrólányra bízta a feladatot, amit most titokban teljesítek. El kell hagynunk a házat, a Csarnok utcába kell költöznünk, de bízunk a mielőbbi visszatérésbe. Meg abban, hogy akkor újra együtt lehet édesapa, testvérbátyám, édesanya és én. És talán néném is, akinek a nevét viselem, újra hírt ad magáról Amerikából. Remélem, édesapa 24 éve remélt jobb világa majd ránk köszönt."

Egy iskolai füzetből kitépett lapra írták az utolsó üzenetet.

"Nem tudom, Kollárék kik voltak, és mi lett velük az elmúlt 13 évben. Ilyen nevű család itt az elmúlt években nem lakott, és most sem lakik. Ez a ház a tanácsé, amiben három bérlakás van. Mi, azaz a Fekete család nem sokkal a születésem után költöztünk ide. Az üveget az előző három üzenettel Fekete János, a Koltói Anna úti iskola hatodik osztályos tanulója találta meg, és helyezte el benne saját üzenetét. Mi most elköltözünk a városból, de remélem, hogy egyszer még visszajövök és megtalálom ezt az üveget."

Hetekig gondolkodtam, hogy mit kezdjek a négy lappal. Már a régi ház helyére épülő új földszintjét falazták, amikorra összeszedtem a bátorságomat. Az egyik kőművesnek ötezer forintot adtam, aki a szemem láttára úgy falazott két tégla közé egy aprócska fémdobozt, hogy azt már csak akkor lehet kiszedni onnan, ha az új házból is lebontandó régi lesz. Akkor az előző néggyel együtt előkerül majd az én üzenetem is.